Az intézményi árulás a gyakorlatban

Az alábbi cikk eredetlileg a Népszabadságban jelent meg 2002-ben, és az intézményi árulás – aminek akkor még nem volt neve – megnyilvánulási formáit ismerteti. Sajnos azóta az intézmények gyakorlatában nem sok minden változott.

A védett erőszak

NSZ • 2002. május 9.

Férfierőszak: ütés tenyérrel, ököllel, tárggyal, rúgás, kényszerítés, bezárás, kizárás, nők és gyerekek megerőszakolása, szexuális bántalmazása, megalázás, lelki, fizikai terror, prostitúcióra, pornográfiára kényszerítés, szexuális zaklatás... Magyarországon nők és gyerekek milliói számára fájdalmasan ismerős és mégis elhallgatott, eltagadott, elnyomott élmények. A fizikai bántalmazás minden ötödik nő számára a mindennapok valósága élete valamely szakaszában. Becslések sincsenek arról, hogy mennyivel többen szenvednek a lelki erőszaktól: napi megaláztatásoktól, személyiségük módszeres lerombolásától, volt férjük, barátjuk, vőlegényük állandó és fenyegető zaklatásától. A nemi erőszak látenciája (be nem jelentettségének aránya) óvatos becslések szerint felnőtteknél tízszeres, gyerekeknél huszonnégyszeres. Ez azt jelenti, hogy egy feljelentésre legalább tíz be nem jelentett nemi erőszak, és legalább 24 be nem jelentett, gyerek elleni szexuális visszaélés jut. Az elítélés, felelősségre vonás aránya 1-2 százalék.

 

Néhány példa a nők elleni erőszak valóságából. A neveket és a jellegzetes adatokat természetesen megváltoztattam:

1999. március: P. Máriát férje több mint 10 éven át, maradandó károsodásokat is okozva bántalmazta. Az ügyvéd azt javasolja az asszonynak, hogy ne hozza fel a bántalmazásokat a bontóperi keresetében, mert a bíróságok nem szeretik a családi “perpatvarokat”. A gyermekvédelmi szakember is nyugalomra inti: nehogy aztán “a gyereket kelljen kiemelni a családból”. Mikor P. M. férje később gyermekelhelyezési pert indít, a bíró azt kérdezi az asszonytól, hogy miért nem jelezte korábban, hogy férje bántalmazta; és nem ad hitelt a bántalmazásokról szóló beszámolójának.

1999. szeptember: D. Erzsébet azért jár óvodáskorú kislányával pszichológushoz, mert azt gyanítja, hogy volt férje a láthatásokon rendszeresen visszaél a gyerekkel, szexuálisan használja. A pszichológus igazolja az anya gyanúit, ám azt javasolja: ne tegyen lépéseket volt férje ellen. A szakember szerint a bíróság nem szereti az efféle ellenséges magatartást, a gyereknek pedig nagy traumát jelentene, ha az apját börtönbe zárnák! A láthatások tehát tovább folytatódnak.

1999. október: E. Erikát élettársa éjjel kirugdossa és kizárja a nő tulajdonában levő lakásból. A szomszéd telefonhívására a rendőrkapitányság ügyeletese azt állítja, hogy ez nem bűncselekmény. “Az az utasítás, hogy ahol fél évnél régebben verik az asszonyt, oda ne menjünk ki, mert már megoldhatta volna.” (A büntető törvénykönyv a leírt cselekményt bűncselekménynek minősíti. Nem rendelkezik úgy, hogy az a bűncselekmény, amelyet sokáig vagy többször követnek el, megszűnik bűncselekmény lenni.)

1999. november: Gyermekelhelyezési per kapcsán a gyámhivatal pszichológust rendel ki T. Sáráékhoz, hogy megvizsgálja, jó helyen vannak-e a gyerekek az anyjuknál. Mivel az apával szemben az a gyanú merült fel, hogy gyermekeit a láthatásokon bántalmazza, azt tanácsolja, hogy az anya “hallgasson a szívére: ha a gyerekei nincsenek biztonságban az apjuknál, ne engedje őket oda”. A gyámhivatalnak leadott jelentésében azonban semmit nem ír erről. Az anya, a szakember véleménye által is megerősítve, követi a tanácsot, és nem kényszeríti a gyerekeket az apjukkal való – egyébként a gyerekek által nem kívánt – találkozásra. A gyámhivatal megbírságolja, a bíróság elmarasztalja – nem a bántalmazó apát, hanem a gyerekeit védő anyát. A gyámhivatalnak ugyanis nem áll rendelkezésére adat a szakember “véleményéről”, mivel azt nem hajlandó írásba foglalni.

2000. április: H. Dóra feljelentést kívánt tenni a férje ellen, aki gyermekük jelenlétében bántalmazta. Az előkelő budapesti kerület rendőrkapitányságának portáján szolgálatot teljesítő rendőr nem engedi be a kapun. Az ügyeletes tiszt azt állítja, hogy azért nem engedik feljelentést tenni, mert az “ilyen ügyeket” a bíróságon kell bejelenteni, ez az utasítás. Ezzel ellentétben a törvény úgy rendelkezik, hogy a rendőrség minden feljelentést köteles felvenni, és ha nem rá tartozik, akkor továbbítani. Ugyanezt a férjet korábban már ugyanez a rendőrség egyszer bevitte egy éjszakára, mert akkor a kiszálló rendőröket is megtámadta. Azt nem a bíróságon kellett bejelenteni.

2000. május: V. Éva mozgásában súlyosan korlátozott, asztmás, magas a vérnyomása. Férje megtámadta, ütötte, fojtogatta. Éva védekezés közben megkarmolta. Lányuk anyja védelmére kelt, apja az ágytámlának lökte, amitől a gyerek agyrázkódást szenvedett. A bíróság a sértetteket rendszeresen kezelő orvosok megkeresése és a sértettek személyes vizsgálata nélkül bizonyítottnak látja, hogy: 1. a gyerek hirtelen és rohamos szemromlásának nincs köze a fejét ért sérüléshez. 2. Éva állapotromlásának nincs köze a bántalmazáshoz. Az igazságügyi pszichológus szerint a gyerek, aki a bántalmazásoknak szemtanúja és részben sértettje volt, nem ezért tart az apjától, hanem azért, mert az anyja befolyásolja. Az emberölés kísérletének vizsgálata fel sem merül, a férfi felfüggesztett szabadságvesztést kap, az ügyész nem kéri szülői felügyeleti jogának megszüntetését, a bíróság közös szülői felügyeletet és a gyerek számára kötelező láthatásokat ír elő.

2000. augusztus: A 17 éves K. Fruzsinával apja szexuálisan rendszeresen visszaélt. A lány nem bírja tovább, intézetbe szeretne kerülni. A gyámhatóság, a gyermekek védelmére hivatott szerv tisztségviselője felszólítja: ne hazudozzon, örüljön inkább, hogy otthon lehet. A lány a rendőrségtől kér segítséget. A rendőrség “nem tud eljárást indítani, mert nincs bizonyíték”. Nem is tesznek tehát hatékony lépéseket, amelyek bizonyíték szerzésére alkalmasak volnának. Tájékoztatják a lányt: ha bárhol megtalálják, a gyermekvédelmi törvény (!) alapján “sajnos” haza kell őt szállítaniuk.

2000. november: J. Esztert férje súlyosan bántalmazza, majd mellénél fogva vonszolja szobáról szobára. Fekvő beteg lányuk ágyához érve a férfi fojtogatni kezdi a lányt, közben mindannyiukat megöléssel fenyegeti. Az asszony, hogy férje ne tudja megfojtani lányukat, megpróbálja lefejteni róla a férfit. A dulakodás közben – nem szándékosan – leszakítja a férfi egyik heréjét. Három különböző szintű bíróság marasztalja el az aszszonyt maradandó károsodást okozó súlyos testi sértés bűncselekménye miatt. Sem a rendőrség, sem az ügyészség, sem a bíróságok bármelyike nem mérlegeli a férfi ölési szándékát és kísérletét, és nem alkalmazza a jogos védelem büntethetőséget kizáró paragrafusát, ami életveszély esetén más személy védelmére is vonatkozik. A férfi könnyű testi sértés miatt próbára bocsátás büntetésben részesül.

2001. szeptember: K. Dóra gyakorlatilag ágyhoz kötött, a lakásban járókerettel képes járni. Férje a válásuk után is rendszeresen bántalmazza. Az asszony számos alkalommal kísérel meg feljelentést tenni, ezeket a rendőrség rendszerint nem is jegyzőkönyvezi. Orvosát is kéri, segítsen. Mikor végre írásban tesz feljelentést – az iktatást ugyanis nem lehet megtagadni –, a rendőrség, az ügyészség, majd a bíróság könnyű testi sértésként kezeli az ügyet. Egyik szervnek sem tűnik fel, hogy bántalmazása nem lehet könnyű testi sértés és így magánindítványos, magánvádas bűncselekmény – hiszen a védekezésre képtelen állapot a könnyű testi sértést is hivatalból üldözendővé teszi. Ezzel mindannyian a mozgásképtelen áldozatra hárítják a vád képviseletének teljes (egyébként állami) feladatát. A bírónő pedig – az ügyész bevonása helyett – figyelmezteti a jogvédő szervezetek képviselőit, hogy gondoskodjanak a magánvádló beszállításáról (aki egyébként csak vákuumágyban utazhatna), különben megszűnik az eljárás. Egészségi állapota egyre romlik, azokra az indítványokra, hogy ezt orvos szakértő állapítsa meg, a bíróság nem reagál. 

 

Az itt rendelkezésre álló terjedelem nem teszi lehetővé a módszeres bizonyítást, a fenti példák csupán érzékeltetik a nők és gyerekek jogfosztottságát családon belüli erőszak – a nők és gyerekek elleni erőszak egyik változata – esetén...

 

A családon belüli erőszakot az esetek 95 százalékában férfiak követik el nők (és gyakran gyerekek) ellen. Nem minden férfi bántalmazó. De aki igen, Magyarországon általában büntetlenül marad. A fenti példák arra szolgálnak, hogy vázlatosan illusztrálják: hogyan. 

A kérdés számomra tehát nem az, hogy miért bántalmazza sok férfi (reprezentatív mintán végzett felmérés szerint a családok egynegyedében) a partnerét (azaz kb. 500000 nőt), illetve gyermekét. Hanem az, hogy ezt miért folytathatja gyakorlatilag zavartalanul. A bántalmazás bűncselekmény. Az elkövetők motivációinak feltárásánál ezért fontosabbnak tartom a sértettek hathatós védelmét. Noha jó volna, ha az elkövetők kapnának segítséget ahhoz, hogy személyiségükből eltávolítsák az erőszakra, a korlátlan hatalomgyakorlásra való készséget, úgy vélem, a válságos helyzetekben az áldozatok jogainak további tiprását kell először megakadályozni. Ha a bántalmazott nők és gyerekek már biztonságban vannak, akkor volna csak indokolt figyelmünket a büntetésüket töltő elkövetők terápiájára, a szabadulásuk utáni bűnismétlés megelőzésére fordítani. Hiszen legelőször a bankrablóknak sem személyiségterápiát igyekszik az állam biztosítani, hanem börtönt. A bankoknak pedig biztonságot. Jelenleg azonban a családon belüli erőszak áldozatai az olykor szélsőségesen egyenlőtlen erőviszonyok közepette is csak az önvédelem módszereire hagyatkozhatnak – és mint J. Eszter esetéből kitűnik, előfordulhat, hogy azért is felelősségre vonják őket. Miért? A válasz legfőképpen hazánk intézményeiben kereshető. Azokban az intézményekben ugyanis, amelyeknek feladata az áldozatok, sértettek védelme és az elkövetők üldözése volna, az elkövető gyakran szövetségest talál. Példáinknál maradva:

– a rendőrt, aki – bár ezzel törvényt sért – ki sem megy a bűncselekmény (bántalmazás, szexuális visszaélések) helyszínére, nem hajlandó jegyzőkönyvet felvenni, eljárást indítani és alapos nyomozást folytatni;

– az ügyészt, aki – bár ezzel törvényt sért – a rendőrség által helytelenül megtagadott vagy hibásan lefolytatott nyomozást nem folytatja, a vád képviseletét nem látja el;

– az orvost és pszichológust, aki nem hajlandó leírni a valóságot, amikor hivatalból üldözendő bűncselekmények öszszetört csontú, véraláfutásos, esetenként vérző, traumatizált áldozatait kezeli;

 – a gyámhivatali dolgozót, aki a büntetőeljárásról szóló törvényben, a büntető törvénykönyvben és a gyermekvédelmi törvényben foglalt kötelezettségei ellenére azzal ijesztgeti a bántalmazójukra vagy gyermekük bántalmazójára panaszkodó anyákat, hogy jobb, ha hallgatnak, különben az “egyetlen, amit tehetnek, hogy kiemelik a gyereket a családból”, ahelyett, hogy a bűncselekmények elkövetőivel szemben eljárást kezdeményeznének. 

 

Azok a szakemberek és hatóságok, amelyek a fentiek szerint járnak el, a hallgatással támogatják, a tagadással erősítik, az állami jóváhagyással legitimálják a bűnözés egyik legelterjedtebb formáját: a nők és gyerekek elleni, családon belüli erőszakot. Sovány vigasz a legtöbb áldozatnak, hogy egyes esetekben a sértettek mégis lelkiismeretes hatósági személlyel, szakemberrel találkoznak, akik közül néhányan még a segítő szervezetekhez is irányítják őket. Amikor a tipikusan férfiak által nők és gyermekek ellen elkövetett bűncselekmények miatt fordulnak a sértettek a hatóságokhoz, a hatóság kiindulópontja a jelek szerint az, hogy a nő és a gyerek hazudik, alaptalan félelmei vannak vagy fantáziál. A nyomozás, ha egyáltalán van, és a bírósági eljárás, ha egyáltalán van, arra irányul, hogy a hatóság ezt “bebizonyítsa”. Ebben jó partnere a bántalmazónak, aki szintén ezeket igyekszik elhitetni a bántalmazottal és környezetével. Tárgyi bizonyítékok helyett gyakran az áldozatok pszichéjében kutakodnak, és nemritkán szívesebben elemzik a sértett magatartását (ún. közrehatását), mint az elkövetőét. A tényállás megállapítását a családon belüli erőszakról és a nemi erőszakról szóló tévhitek, előítéletek és a fennálló állapotok – a férfi és nő közötti társadalmi hatalmi viszonyok – megváltozásától való zsigeri félelmek határozzák meg, nem pedig a tények. Mintha semmi nem lenne drága, hogy meghazudtoljuk a tényeket, még a gyerekeink testi-lelki egészsége sem.

 

Mitől félünk? Mi lenne, ha végre elismernénk, hogy sok családban nem a szeretet uralkodik, hanem egy bántalmazó? Mi lenne, ha sok százezernyi férfi nem verhetne és erőszakolhatna meg büntetlenül nőket és gyerekeket? Mi lenne, ha a jog, a tudomány és a szakemberek úgy döntenének, hogy nem hajlandók tovább bűntársai lenni a családtagjaik ellen bűncselekményeket elkövetőknek? Mi lesz, ha mindannyian úgy döntünk, hogy ennek fenntartásában nem kell részt vennünk?

 

Az állampolgárok biztonságának garantálása állami feladat. Akkor is, ha a veszélyben lévő állampolgárok nem férfiak. A nők és gyerekek elleni férfierőszak el nem ismerése, letagadása a nők és a gyerekek elleni diszkrimináció. Annak a sok ezer éves hagyománynak a jogba való diszkriminatív beemelése és fenntartása, hogy a férfiaknak joguk van a nők és gyerekek testéhez, a nőkkel és a gyerekekkel való rendelkezéshez. A “jogvédelem” fogalma és gyakorlata a családon belüli erőszak, a fenyegető zaklatás, a szexuális zaklatás, a kényszerprostitúció, a nemi erőszak és a gyerekekkel való szexuális visszaélés áldozatainak (több százezer nőnek és gyereknek) személyes tapasztalata szerint a férfiak rendelkezési jogának védelmét jelenti. Úgy gondolom, mindannyiunk – férfiak és nők – felelőssége, hogy ez megváltozzék.

 

Wirth Judit

NANE EgyesületPatent Egyesület

Itt a biztonságos internetes böngészésről kaphat tájékoztatást