A fenyegető kontroll

A fenyegető kontroll a párkapcsolati erőszaknak az a fajtája, amelyet talán kicsit pontatlanabb kifejezéssel "lelki" erőszaknak szoktunk nevezni. Hatásában ugyanolyan súlyos, vagy gyakran még súlyosabb, mint a testi erőszak. Fenyegető, mert kívülről és belülről is fenyegeti a személy énképét, autonómiáját, integritását és önbecsülését. A másik személy kontrollálására irányuló szándék tetten érhető abban, hogy ha az áldozat jelzi, hogy partnere megbántja őt azzal, amit mond (vagy ez amúgy is nyilvánvaló), akkor az elkövető nemhogy abbahagyná, hanem ellenkezőleg, módszeresen alkalmazza azokat (főleg, amelyeket az áldozat legsérelmesebbnek érez). A párkapcsolati erőszak fajtái közé (is) tartozik (ezen felül a gyerekek módszeres bántalmazásának is eszköze), mert hatalmi viszonyok ágyaznak meg neki, és ezek fenntartására szolgál. Hatása azért olyan tartós, mert az áldozat módszeresen lerombolt önértékelésében a felnőttkorába, illetve a bántalmazó párkacsolat megszüntetése után is hordozza tovább a rá vonatkozó rendkívül káros üzeneteket (mintegy a fejében viszi magával a bántalmazóját). A gyógyuláshoz a bántalmazót tartalmazó közegből való kikerülés vagy kilépés után 1) a bántalmazás felismerése és mások általi elismerése, illetve 2) az önbecsülés, az egyenrangú és kölcsönös tiszteleten alapuló emberi kapcsolatok felépítése, visszaépítése útján lehet eljutni.

Spronz Péter pszichológus alábbi cikke rávilágít a fenyegető kontrollt alkalmazó partnerbántalmazók módszereire, és az ilyen bántalmazás hatásaira.

A témában továbbiakat a stop-ferfieroszak projekt honlapján olvashat. (Pl. a letölthető Hétköznapi hímsovinizmus, illetve a megvásárolható Dehiszen azt mondta, hogy szeret, vagy a Szavakkal verve c. könyvekben.)

 

Ma(csók) – avagy a leuraló pasik

Spronz Péter

Sok női ábránd visszatérő  eleme a szívmelengető jelenet, amikor a jóképű, szellemes és figyelmes udvarló meghitten vacsorázik szíve hölgyével egy kellemes étteremben. Minden adott a maradandó élményhez: a szeparált boksztól a különleges borokon és ínycsiklandó étkeken át a meghitt beszélgetésig. Vajon az idill közepette hány nő figyelne fel azokra az apró momentumokra, amelyek látszólag csekély jelentőséggel bírnak? Például arra, hogy a férfi addig győzködte a nőt, amíg az általa javasolt vendéglőben kötöttek ki. Az időpontot is többször kellett módosítani, mivel többször felhívta, hogy közölje: valami halaszthatatlan dolog jött közbe. A nő az ablak melletti asztalnál foglalt volna helyet, de partnere nyomására („Odanézz, azt a bokszot pont a magunkfajta turbékoló pároknak találták ki!”) végül csak átültek. És micsoda figyelmességre utal, hogy amíg a nő a mosdóban még egy utolsót igazít sminkjén, a pasi megrendeli számára az (általa kiválasztott) ételt...


MANŐVEREK A KAPCSOLAT KEZDETÉN

A férfi kezdeti lépései a nő bizalmát és gyors elköteleződését hivatottak elősegíteni – ezért él a kifárasztásos taktika (véget nem érő találkák  és telefonbeszélgetések) és más „elsöprő” manőverek eszközével. Már a második, harmadik alkalommal felvetheti a házasodás vagy a gyerekvállalás témáját. A nő persze levegő után kapkod, gyors neki a tempó, de hát mit lehet tenni? A pasi szenvedélyes – és ő áll szenvedélye középpontjában. Lehet erre nemet mondani? Ráadásul végre egy férfi, aki hagyja beszélni, aki figyel rá, aki kérdezi, s ő ennek hatására olyan mélyen s olyan sebességgel nyílik meg, mint még soha azelőtt. E bizalmas információk persze nem csupán a kötődést erősítik – rengeteg  tudnivalóhoz is juttatják a férfit. A másik vágyainak, múltja rejtegetett bűneinek és érzékeny pontjainak ismeretében készen áll arra, hogy később ott támadjon, ahol az a nőnek különösen fáj. Ezzel kénye-kedve szerint manipulálhatja partnerét: bókokkal halmozza el, ha úgy táncol, ahogy ő fütyül – vagy belerúg, ha keresztülhúzza számításait.

TOVÁBBI JÓL BEVÁLT HÚZÁSOK

Meglepő, hogy a bántalmazó  férfi milyen kevés eszközzel milyen hatékonyan éri el, hogy párja fokozatosan alávesse magát akaratának. Nézzünk néhány örökzöld darabot az arzenálból:

Elszigetelés: a férfi addig ügyeskedik, amíg teljesen kiszakítja a nőt családi és baráti köréből. Ilyenkor vagy mézes-mázas szavakkal („Nem bírom ki, ha nem vagy mellettem!”), vagy fenyegetésekkel („Én is elmegyek itthonról, de abban nem sok köszönet lesz!”) operál.

Bizonytalanságban tartás: egyszer dicséri párját – akár nyilvánvaló indok nélkül, másszor lehordja és elmondja mindennek (öreg, nem kívánatos, házsártos akarnok, ügyetlen, buta, stb.). Ha a nő bedől ennek a trükknek, a pasi már a beidomítás előrehaladott fázisában tart, és röhög a markába. Elérte, hogy partnere megtiszteltetésnek vegye, amiért hajlandó ebben a „rangon aluli” kapcsolatban maradni. Minden adott tehát, hogy ő diktálja a játékszabályokat.

Csókos ütközetek”: a hálószoba ideális terep a leuraló férfi számára, hogy párjára erőltesse akaratát. Addig munkálkodik, amíg a nőt számára kellemetlen tevékenységek megtételére kényszeríti (pl. orális, anális szex; közösülés, amikor a másik beteg vagy fáradt; az intim együttlétek kamerázása, stb.) Az áldozat belemegy, hisz társadalmunkban elfogadott alapvetés, hogy a férfinak folyton kell a szex, a nő pedig jobban teszi, ha kiszolgálja ezt az igényét. Próbáljon csak tiltakozni, rögtön ő lesz a merev, konzervatív, frigid, önző társ, aki útjába áll a meghitt pásztoróráknak.

KIBŐL LESZ A BÁNTALMAZÓ ÉS KIBŐL A BÁNTALMAZOTT?

Jól rekonstruálhatók azok a gyermekkori tapasztalatok és az ezek következtében kialakuló lelki szerveződés, amely az elnyomó, egyeduralomra törő attitűd hátterében rejlik. Az ilyen férfiak tulajdonképpen a saját szüleiktől megtapasztalt leuraló mintákat viszik tovább és teremtik újra saját érett kapcsolataikban. A képlet egyértelmű számukra: vagy én vagyok felül, vagy te. Más alternatíva – tehát az egyenrangú partnerek kölcsönös bizalmon alapuló meghittsége – nem fér bele a bántalmazó világképébe. Épp ezért magához ragadja az uralmat, és miután módszeresen leépíti barátnője illetve felesége önbecsülését, tesz róla, hogy az egyenlőtlen hatalmi viszonyokat bebetonozza.

De hogyan képes ilyen mértékben kikapcsolni empátiáját? Mitől mondja egyszer látszólag mély meggyőződéssel, hogy „Te vagy nekem a legfontosabb a világon!”, máskor hogyan képes társaságban nyugodtan lehülyézni párját, lekurvázni, ha a nő az utcán köszön egy férfikollégájának, vagy úgy megverni, hogy a nő segélykiáltása nyomán a szomszédoknak kell kihívni a rendőröket? A válasz egy bonyolult pszichológiai mechanizmussal magyarázható, amelynek középpontjában a tagadás, elfojtás és kivetítés (projekció) védelmi manőverei állnak. A legfontosabb tényező, hogy gyerekként nem fejezhette ki a rideg és erőszakos szülői bánásmóddal szemben táplált negatív érzelmeit (harag, frusztráció). Ezért, hogy túlvészelje az érzelmi kizsákmányolást, egyetlen megoldásként azt az öntudatlan döntést hozta, hogy „érző énjét” száműzte tudattalanjába, ezzel kiküszöbölve a traumák során átélt kiszolgáltatottságot, szeretetlenséget és dühöt. Ám nemcsak elfojtotta ezeket, de tagadás alá helyezte azokat a tudattartalmakat is, amelyek az őt ért brutalitás emléknyomait tartalmazzák. Tehát vagy nem emlékszik a sértésekre/verésekre/megaláztatásokra, vagy jó fényben igyekszik feltüntetni azokat, s így vélekedik: „Keményen, de igazságosan bántak velem a szüleim.” „Egy-két nyaklevesbe még senki sem halt bele” vagy „Muszáj fegyelmezni a gyereket, hogy megszokja azokat a pofonokat, amiket az élettől fog kapni.” Ezzel szüleit felmenti, a bántalmazó magatartásból pedig követendő modell válik.

Amikor a leuraló férfi bántalmazza párját, valójában azokat a fájó emlékeket és elhallgattatott érzéseket akarja benne megbosszulni és legyőzni, amelyek saját magához, nem pedig a nőhöz tartoznak. Az igazság ugyanis az, hogy sokkal könnyebb a külsővé tett veszélyforrást kontrollálni – aki ráadásul a bántalmazónál gyengébb és védtelenebb nő –, mint saját lelkén belül megküzdeni a bántalmazás által hagyott nyomokkal.

Partnerének ugyancsak elemi élménye a szóbeli, esetleg fizikai erőszak. Ráadásul, mivel nem tükrözték vissza érzéseit – tehát hiába szenvedett az abúzustól, szülei nem változtattak a viselkedésükön –, már kislányként arra szocializálódott, hogy ne bízzon érzései helyességében. Ez pedig kapóra jön a bántalmazónak. A nő reflex-szerűen megkérdőjelezi saját vészjelző reakcióit („Ez a pasi folyton megaláz és lenéz, nem érzem biztonságban magam mellette, folyton résen kell lennem, hogy mit mondok, nehogy kihozzam a béketűrésből”), és magára veszi a felelősséget a kapcsolat elsivárosodásáért. Megpróbálja kiengesztelni a másikat, s elhiteti magával, hogy túl érzékeny, hogy máshogy kéne fogalmaznia, hogy tényleg nem kéne fűnek-fának köszöngetni az utcán, és így tovább. Ez annak a kislánynak a megküzdési stratégiája, aki még felnőttként is magát okolja az otthoni ridegtartásért. Múltjuk alapvető hasonlósága mellett azonban van egy döntő különbség: a bántalmazott környezetében mindig felfedezhetünk egy „jó tündért” – a szakirodalom által együttérző tanúnak nevezett rokont vagy felnőtt ismerőst, akinek a kislány szabadon beszélhetett a kapott testi és lelki zúzódásokról, mérhetetlen szégyenéről, elkeseredettségéről és dühéről. Ennek a személynek az értő figyelme ültette el benne az empátiát, az odafigyelést, a hitet és az egyenlőség ideálját. Az együttműködés és egyenrangúság válik anyanyelvévé, amivel felnőttkori megoldási kísérleteit menthetetlenül kudarcra ítéli. Nem értheti meg, hogy nem nyújthat kapcsolódási modellt a leuraló férfinak, akit rémülettel tölt el, ha a viszony nem a földesúr-jobbágy relációra hajaz.

HOGYAN TOVÁBB?

Cikkem fő üzenete tömören így fest: a szóbeli vagy fizikai bántalmazásért teljes egészében a leuraló férfit terheli a felelősség. Az áldozatszerepbe kényszerített nő e felismerés nélkül soha nem lesz képes elhagyni kapcsolatának poklát. Sajnálatos módon a laikus és szakmai körök egy jelentős része nem osztja ezt az igazságot. Vagy az elszenvedő felet hibáztatják („Biztosan mondtál vagy tettél valamit, amire így reagált”), vagy relativizálják a felelősséget („Mindig kettőn áll a vásár.”), ami azt eredményezi, hogy a nőben tovább erősödnek azok a hamis képzetek, miszerint ha változtat viselkedésén, megjavíthatja a kapcsolatot.

Szintén nem lehet eléggé hangsúlyozni a nemi szerepek fontosságát. A mai társadalom még mindig azt szuggerálja a fiúkba, hogy bizonyos előjogok illetik meg őket csak azért, mert férfinak születtek. A lányokat pedig arra készítik fel, hogy kapcsolatukon belül vegyék természetesnek a másodhegedűs szerepkört, és tűrjék, hogy a férfinál van a marsallbot. Nem szorul külön magyarázatra, hogy ez a fajta „kondicionálás” mennyire megszaporítja a családon belüli bántalmazások számát, s mennyire megnehezíti a nők számára annak felismerését, hogy párjuk rendszeresen kizsákmányolja őket. Éppen ezért az olyan segítő magatartás, amely a kölcsönös felelősséget hangsúlyozza, s nem vesz tudomást a patriarchális viszonyok  által befolyásolt nemi szerepekről, alapvetően elhibázottnak tekinthető.

A cikk eredetileg a Mindennapi Pszichológia 2012. 1. számában jelent meg. (Itt a szerző engedélyével közölve.)

NANE EgyesületPatent Egyesület

Itt a biztonságos internetes böngészésről kaphat tájékoztatást