Tévhitek és tények

Tévhitek és tények a családon belüli párkapcsolati erőszakról

Alább a családon belüli erőszakkal kapcsolatos legelterjedtebb tévhiteket vizsgáljuk meg:

„Vannak nők, akik az állandó zsörtölődésükkel egyszerűen kiprovokálják a verést.”  „A nőnek irányításra van szüksége. Különben honnan tudná, mit kell tennie?”  „Ha jó feleség volna, akkor nem verné a férje.”  „Vannak nők, akik maguknak okozzák a verést, mert nem hajlandók házaséletet élni a férjükkel.”

Ezekről az állításokról, mint minden tévhitről, a valóság már bebizonyította, hogy valójában kifogások. Céljuk és értelmük az hogy az áldozatot tegyék felelőssé az ellene elkövetett bántalmazásért. Hogy az elkövető miért ismételgeti őket, az érthető, hiszen ő nyilván felmentést keres saját magatartására. Az már komolyabb elemzést igényel, hogy miért ismételgetik őket szakemberek és döntéshozók is. Ezt is megértjük azonban, ha figyelembe veszünk néhány alapvető okot:

1) A szakembernek is sokkal könnyebb, ha az áldozatot hibáztathatja, hiszen nem kell fellépnie a bántalmazóval szemben (akitől néha ő maga is fél, de minden esetre világos számára, hogy erőszakossága miatt nagyobb ellenállásra lehet tőle számítani), tehát "érdekében áll", hogy maga is higgyen ezekben a tévhitekben.

2) A nők hibáztatása az emberi kapcsolatok bármilyen diszfunkciója esetén, a nők felelőssé tétele a család összes problémájáért tükrözi azt a társadalmi beidegződést, hogy a család "a nők dolga".

3) Ezekben a kifogásokban megbújik a nők gyerekstátuszának hiedelme is: a nőknek valójában nincs szüksége irányításra, mi több, nyilvánvaló, hogy egyik felnőttnek nincs joga a másikat irányítani annak kifejezett felhatalmazása nélkül. Márpedig a nők nem adnak blanketta-felhatalmazást a partnerüknek az ő irányításukra a párkapcsolat elején, és még ha adnának is ilyet, azt bármikor joguk volna visszavonni.

4) Önmagában ok a bántalmazó magatartásra való gyanakvásra, ha azt halljuk, hogy valaki szerint neki (vagy másnak) joga van egy másik felnőtt embert "megnevelni". A „nő nevelésének” joga szintén abból a hitből táplálkozik, hogy egy férj akár bántalmazással is kierőszakolhatja akaratát, és hogy a saját igényei szerint formálhat egy másik felnőtt embert. A bántalmazás megfélemlítő hatása miatt a legtöbb bántalmazott nő tipikusan „jó feleség”, mivel azt hiszi, hogy ezzel megelőzheti a további verést. A bántalmazottak általában erejükön felül megpróbálnak mindent elkövetni, hogy partnere meg legyen velük elégedve vele.

5) A bántalmazók maguk nem csak azért hangoztatnak a fentiekhez hasonló érveket, hogy áthárítsák az áldozatra a felelősséget. Valójában általában pontosan tudják, hogy nincs joguk a brutalitáshoz (ha velük akarna valaki ugyanolyan erőszakos lenni, azt például nem tűrnék), a felelősség áthárítása azonban a bántalmazás dinamikájának is szerves része: az áldozat összezavart álllapotban tartása biztosíthatja a kapcsolatban maradását.

6) Végül: a bántalmazókra általában is jellemző, hogy nem csak párkapcsolati, hanem egyb problémáikért is másokat hibáztassanak.

 

„A nők nem bánják, ha néha elverik őket. Az asszony sorsa az alávetettség.” „Sok nő azért választ erőszakos partnert, mert gyerekkorában is ezt látta és csak így érzi biztonságban magát.”

Nyilvánvaló ellentmondásossága és cinizmusa ellenére az utolsó közhely sajnos még szakmai anyagokban, pszichológiai, pszichiátriai diagnózisokban is szerepel. Hogyan is érezhetné magát biztonságban valaki amikor éppen a testi-lelki biztonságát támadják? E tévhiteknek is fő célja, hogy a bántalmazás valóságáról. és a bántalmazók magatartásáról az áldozatra terelje a figyelmet. Meg kell tanulni megkülönböztetni azt, hogy mi teszi lehetővé egy bántalmazó számára, hogy biztos kézzel kiválassza azt a partnert, akit van esélye bántalmazni, vagy kialakítsa ezt az lehetőséget magának (aminek valóban van köze ahhoz, hogy az áldozat bántalmazó családban nőtt-e fel, és hogy később kapott-e segítséget, hogy ezt feldolgozza), és azt, hogy egy adott bántalmazásért annak elkövetője a felelős. A nők a fájdalmat és a szenvedést éppúgy nem választják önként, ahogyan a férfiak sem. A nők azonban -- azon túl, hogy bántalmazó légkörű családban felnövekedve fiúkés lányok egyaránt sérülnek -- nem csak a családban, hanem a társadalomban általában is azt tanulják, hogy önértékelésük nem számít, biztonságuk nem fontos, társadalmi szerepük másoglagos. Sajnos, az ilyen típusú szereposztás igazolására számos „tudományos” elmélet is született (például a nők önfeláldozók, mazochisták és passzívak, míg a férfiak agresszívak, erőszakosak és aktívak). Ezt azonban egyetlen olyan nő sem támasztja alá, aki valaha is átélt bántalmazást – kivéve, ha oly mértékben azonosult a tőle elvárt viselkedési és érzelmi mintákkal, hogy saját testétől és testi-lelki határainak tudatától immár teljes mértékben elidegenedett. (Erről bővebben a Stockholm-szindróma és a trauma szakirodalmát érdemes tanulmányozni. Ezeknek a tévhiteknek a megtörése elsősorban a pszichológusok dolga lenne, akik azonban nem ritkán -- képzetlenségből vagy kényelemből -- maguk is hisznek bennük.

 

„A nők könnyen elfelejtik a verést, ha utána rögtön kibékülnek a partnerükkel vagy szeretkeznek.”

A szex és az erőszak összefonódását propagáló tévhitek létezésében nagy szerepe van a népszerű szórakoztató irodalomnak, filmeknek – a pornográfiáról és a prostitúció intézményéről nem is beszélve. A „pofonra csók” sztereotípia a valóságban ritkán működik. Egy ép személyiséggel rendelkező megvert, megfélemlített nő nem szokott gyengédséggel fordulni az őt bántalmazó személy felé. Az erőszakkitörések vagy az elhúzódó bántalmazás után való "kibékülés" vagy szex az esetek többségében maga is erőszak, megfélemlítés, zsarolás vagy egyéb manipuláció eredménye. Szakember és laikus egyaránt jól teszi, ha nem hagyja magát megtéveszteni a látszólagos kibékülés által: az áldozat általában nincs abban a helyzetben, hogy valós okait a "kibékülésre" feltárja. És ha a kibékülés még valóságos is, nem ok arra, hogy az erőszak elkövetője ne feleljen cselekedeteiért.

 

„A bántalmazott nő bármikor elmehetne, ha akarna.” „Ha egy nő nem hagyja ott a férjét az első verés után, akkor meg is érdemli, hogy verjék.”

A nők gyakran hisznek, vagy legalábbis próbálnak hinni a bántalmazó ígéreteinek, hogy soha többé nem üti meg őket. A bántalmazó nagyon kedves is tud lenni, amikor éppen nem bántalmaz. Ilyenkor gyakran elmondja a nőnek, mennyire szereti, sőt, akár a szerelmével is indokolhatja a bántalmazást. („Annyira szeretlek, hogy nem hagyhatom, hogy elmenj. Nem bírnám elviselni.” „Halálosan szeretlek. Persze, hogy ilyen őrülten féltékeny vagyok.”) Ez a nőben általában ambivalens érzéseket vált ki: el kell döntenie, hogy saját tapasztalatainak vagy inkább a bántalmazó homlokegyenest ellentétes állításainak hisz. (Ld. erről részletesen a Miért Marad? c. kiadvány "Az erőszak dinamikája" c. részét.) A nő nem csupán önmaga miatt szeretné elhinni az ígéreteket és a fentiekhez hasonló tévhiteket: a társadalmi konvenciók is erre biztatják. A bántalmazó partner ígéreteit el kell fogadni, hiszen a nőnek feladata a család összetartása. Ezen kívül igen gyakori, hogy az otthonában erőszakos férfi rendkívül szívélyes a kívülállókkal. Mindenki úgy ismeri, mint a legkedvesebb férjet/apát/társasági embert. Ez a kettősség egyrészt tovább nehezíti, hogy a nő felismerje partnere valódi arcát, és számot tudjon vetni azzal, hogy párkapcsolata esetleg veszélyes és nem megmenthető, másrészt gyakran akadályozza, hogy a környezet hitelt adjon a bántalmazottnak, ha az mégis feltárná az erőszakot. További okai is vannak annak, hogy a nők nem lépnek ki a bántalmazó kapcsolatból: anyagilag függenek házastársuktól, nincs hová menniük, vagy félnek partnerük bosszújától. Ez utóbbi félelem nem indokolatlan: a bántalmazó akkor a legveszélyesebb, amikor kénytelen szembesülni azzal, hogy partnere el akarja hagyni, vagy elhagyta őt. A szakítás gondolata a bántalmazó férfi számára sokszor azt jelenti, hogy elveszítette uralmát a nő felett, amit minden erejével igyekszik megakadályozni. A gyilkossággal végződő bántalmazások nagy része éppen ebben az időszakban történik. Ha egy nő ebben az időszakban halálfélelemről számol be, minden bizonnyal komoly veszélyben van. Ezért sosem szabad szem elől tévesztenünk, hogy ebben az időszakban a legnagyobb óvatosság indokolt. (Részletesebben lásd a "Miért maradnak a bántamazott nők" c. menüpontban.)

 

„Ki kell hívni a rendőrséget, és majd ők megoldják a problémát.”

Bár az utóbbi évtizedek során az Egyesület Államokban, Ausztriában és számos más nyugati országban felülvizsgálták és módosították a törvényeket, amelyek a családon belüli erőszak áldozatait hivatottak védeni, ez Magyarországon még gyerekcipőben jár. Az utóbbi évek jogszabályi változásai ellenére hazánkban a rendőrség kihívása vagy a feljelentéstétel korántsem jelenti a bántalmazott(ak) automatikus biztonságba kerülését. A külföldi tapasztalatok azt mutatják, hogy az elrettentés (vagyis a rendőrség kihívása és a bántalmazó felelősségre vonása) önmagában még a hatékony törvények mellett sem elég. A bántalmazásnak csak akkor szakad vége, ha a különböző szakterületek (rendőrség, bíróság, ügyészség, önkormányzatok, állami és civil áldozatsegítő és gyermekvédelmi szervezetek, orvosok, szociális munkások szorosan együttműködnek, és a bántalmazó is szakszerű segítséget keres és kap a saját erőszakos viselkedése megváltoztatására. Az együttműködés célja csakis az áldozatok biztonságának garantálása lehet, és ehhez a szakszolgálatoknak az áldozatokkal és a bántalmazók számára foglalkozásokat tartó oktatókkal is kapcsolatot kell tartani, koordinált tevékenységre van tehát szükség. A rendőrség azonnali fellépése ennek az összetett rendszernek csupán egy – bár kiemelkedően fontos – része. Magyarországon sajnálatos módon néha még mindig megesik, hogy a rendőrség nem megy ki a családon belüli erőszakkal kapcsolatos hívások ügyében, arra hivatkozva, hogy „amíg nem folyik vér, nem avatkozhatnak be”. Bár ez változóban van, a valóban hatékony beavatkozás még mindig inkább kivételnek számít. Tóth Olga 1998-as Erőszak a családban c. kutatásából kiderül, hogy a magyar megvert nők 19 százaléka kért segítséget a rendőrségtől. Az esetek csaknem felében (44,6 százalék) a rendőrség elutasító volt. A rendőrség a tudomására jutott esetek 31 százalékában tudott valamilyen konkrét segítséget ajánlani a bántalmazott nőnek. Újabb kutatás nem áll rendelkezésre, de más területekről (pl. a nemi erőszakkal kapcsolatban) tudjuk, hogy a nőknek a rendőrségbe vetett bizalma nem valószínű, hogy javult az elmúlt években. A távoltartás hatékony alkalmazásával ez a helyzet valamelyest javulhat, de csak akkor, ha a rendőrség, az ügyészség és a bíróságok valóban megtanulják e jogintézmény hatékony alkalmazását.

 

„Van, hogy egy férfit a nő hamis vádjai miatt tartóztatnak le. A nők így akarnak bosszút állni férjükön.” "A prkapcsoalti erőszakot nagyon nehéz bizonyítani, egy állítás áll szemben egy tagadással."

Azon országokban, ahol a párkapcsolati erőszak és a nemi erőszak miatti letartóztatásokat kutatták, a tapasztalatok szerint körülbelül egy-két százalék a hamis bejelentések aránya, tehát semmivel sem több, mint más bűncselekmények esetében. (Kivéve talán a biztosítási csalásokkal kapcsolatos bejelentéseket. Noha tény, hogy ezen a területen igen magas a hamis bejelentések száma, ám mégis kevesebb ember veti fel, hogy ne legyen biztosítás, mert könnyen vissza lehet élni vele.) A hamis vádakról érdemes tudni, hogy igen sok kellemetlenséget vállal fel az a fél, aki bántalmazással vagy nemi erőszakkal vádaskodik valótlanul. Hasonló a helyzet a gyerek elleni szexuális visszaélés vádjával. Kizárt, hogy annyi nő vállalná önszántából ezt a kellemetlenséget, ráadásul a tévhitek, a jogszabályi és nyomozási hiányosságok miatt gyakran hiába, mivel a bántalmazást a legtöbb esetben a rendszer nem ismeri el, és ezt mindenki tudja. Ahhoz, hogy valaki ennek ellenére mégis bejelentéssel vagy feljelentéssel éljen, a végső lekeseredés határán kell állnia. És valóban, a bántalmazott nők jellemzően maguk miatt nem fordulnak hatósághoz; akkor teszik ezt általában, amikor nem látnak más kiutat gyermekeik védelmére. Ugyanakkor a legtöbb eset nem kerül a rendőrség és a jog látókörébe – vagyis a tétel fordítottja mindenképpen igaz: a legtöbb elkövetőt semmilyen vád alapján nem tartóztatják le, mivel nem jelentik fel őket. Az összes elkövetett nemi erőszaknak például körülbelül egy százaléka (!) végződik az elkövető elítélésével. (Az incesztusra vonatkozó állítólagos hamis vádakról az Alapinformációk között olvashat részletesen.)

 

„A férfinak az a dolga, hogy rendet tartson a családjában. Ha kell, akár erőszakkal is.” „Ha egy férfi munkanélküli, néha szüksége van arra, hogy odacsapjon. Csak így tud megszabadulni a frusztrációjától.” „A férfiak sokat dolgoznak, és csak a munkahelyi feszültségüket vezetik le az erőszakos viselkedésükkel.” „Nem árt a gyerekeknek, ha látják, hogy az apjuk az úr a házban. Legalább megtanulják, milyen a férfias viselkedés.”

Az erőszakot szokás mentegetni hagyományos családi szereposztásra, személyes vérmérsékletre, társadalmi szerepekre vagy külső problémákra való hivatkozással is. A statisztikai adatok arra engednek következtetni, hogy az erőszak újratermeli önmagát: az a gyerek, aki erőszakos otthoni viselkedésmintákat sajátított el, és nem kapott segítséget ennek a korai tapasztalatának feldolgozásához, e mintákat gyakran továbbviszi, és saját kapcsolataiban is alkalmazni fogja. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az erőszakról nem lehet leszokni. Számos kísérlet utal arra, hogy az erőszak mindig döntés következménye: a bántalmazók általában csak azzal a személlyel és csak annyira erőszakosak, amennyire az a céljaiknak megfelel úgy, hogy elkerüljék a felelőssére vonást. Az erőszakról az tud leszokni, aki erőszakos. Mint ahogyan a korai traumákat is csak az tudja feldolgozni, aki ezért lépéseket tesz. Az erőszakos családban felnövő gyerek azt a hierarchián alapuló értékrendszert is magával viszi, amely szerint a férfinak előjoga az erőszak. A fiúgyerek előbb-utóbb arra is rátanulhat, hogy megengedett dolog így bánni az anyjával – és ennek megfelelően is fog viselkedni vele. Az anyasággal kapcsolatos társadalmi elvárások miatt az anyának még nehezebb az ilyen gyerekkel szemben határozottan fellépni, mint férjével szemben. Az erőszakos viselkedésminták a fiú számára tehát mindkét szülő részéről megerősítést nyerhetnek. A lánygyerek ugyanakkor megtanulhatja, hogy a nő–férfi konfliktusokban a nőnek nincs esélye saját szempontjának érvényt szerezni, ezért ki sem alakul benne az önérvényesítés, önmegvalósítás igénye. Vagy éppen ellenkezőleg: abbéli igyekezetében, hogy „ez vele soha ne fordulhasson elő”, maga is az anyja ellen fordul. A szülő–gyerek kapcsolatok gyakran hierarchikus voltából fakadóan figyelembe kell vennünk azt a lehetőséget is, hogy az anya, aki erőszakos férjével szemben esélytelen, a gyerekein kezd el uralkodni. Az emberi kapcsolatokban amúgy is gyakran elkerülhetetlen reakció, hogy a személy a hozzá közel állókon vezeti le azt, amivel nem tud, vagy nem akar megbírkózni -- ha ezt megteheti --, ami egyes bántalmazott anyák esetében a nekik kiszolgáltatott gyereken „csattan”. Ezek az anyák nemcsak a bántalmazó apától, hanem önmaguktól sem védik meg gyerekeiket, ami még nagyobb terhet ró a családban élő gyerekre, és még nagyobb felelősséget a pontos diagnózis tekintetében a szakemberekre. Az ilyen anyák ugyanis abban különböznek az öncélú bántamazást elkövetőktől, hogy saját bántalmazójuk eltávolítása esetén maguk nem folytatják a gyerekek bántalmazását, és általában együttműködőek a segítőkkel, míg ugyanez a bántalmazókról nem mondható el. A gyerek érdeke ilyen esetben is az tehát, hogy bántalmazott anyját és őt magát együtt helyezzék biztonságba. Csak ez után lehet eldönteni, hogy az anya az állandó félelemből szabadulva képes-e abbahagyi a gyermek bántalmazását. A bántalmazás számos fajtája szabálysértést vagy bűncselekményt valósít meg, és a legalapvetőbb emberi jogokat sérti meg. Ezek a tévhitek tehát ismét csak azt a cél szolgálják, hogy az erőszak-elkövető felelősségét csökkentsék és áthárítsák, miközben sikerrel erősítnek további káros sztereotípiákat is a családi hierarchiák jogosságáról, a nemi szerepekről, és a férfiak előjogairól.

 

„A részeg férfi nem tudja megállni, hogy ne legyen durva.” „Nem tehet róla: az ital beszél belőle.”

Az alkohol önmagában senkit nem tesz erőszakossá, viszont feloldja azokat a gátlásokat, amelyek egyébként esetleg kordában tartják az erőszakra való hajlamot. Az ivás és a bántalmazás két különböző probléma. Ha az egyiket megszüntetik, az még nem jelenti, hogy a másik is automatikusan megszűnik. Annak, aki iszik és erőszakos, mindkét probléma megoldásához segítségre van szüksége. Sajnálatos az a büntetőjogi gyakorlat, amely az életet és testi épséget veszélyeztető cselekményeknél (például közúti veszélyeztetés) ugyan súlyosbító körülménynek számítja be az előzetes alkoholfogyasztást, ám a partnerbántalmazás alatt fennálló ittas állapotot nem tekinti annak.

 

„A bántalmazó férfiak általában szegények és műveletlenek. A mi köreinkben ilyesmi nem fordul elő.” „A cigányoknál gyakoribb a családon belüli erőszak, mint a fehér családokban.” (Roma közösségekben hallani e tévhit fordítottját is, mely szerint „csak a gádzsók verik a feleségüket”.)

A felmérések azt mutatják, hogy az alacsony iskolai végzettség, az önálló kereset hiánya, a rossz munkaerő-piaci helyzet az átlagnál kiszolgáltatottabbá teszi a nőket. A tapasztalatok szerint ugyanakkor a magasabb társadalmi státusú, műveltebb elkövető nem kevésbé erőszakos, csak több erőforrással bír, és sokszor kifinomultabb bántalmazási technikákkal él, ezért esetleg maga az áldozat is nehezebben ismeri fel problémáinak valós gyökerét. Az erőszakos kapcsolatból való kilépésre általában a fehér, magasabb társadalmi rétegbe tartozó nőknek van a legnagyobb esélye.

 

„A családi verekedés csak egy-két pofont jelent.” „Ritka az igazán komoly verés. A legtöbb családban egyáltalán nincs erőszakkitörés.”

A párkapcsolati erőszak jellegéből adódóan egyre súlyosabb cselekményekhez vezethet: csak Magyarországon évente 50–150 nőt öl meg egykori házas- vagy élettársa. Ám a gyilkosságig fajuló erőszak csupán a jéghegy csúcsa: mint láttuk, a felmérések szerint élete során minden ötödik nő kerül olyan párkapcsolatba, ahol partnere rendszeresen megüti vagy megveri őt. Ez a probléma a jelenlegi magyar női népességet tekintve egymillió nőt érint, érintett vagy fog érinteni élete valamely pontján. A "elcsattan egy pofon" kifejezés kifejezetten káros: a bántalmazás soha nem egy pofonban nyilvánul meg, és a fizikai erőszaknak az arc megütésében való megnyilvánulása a bántalmazás során soha nem az első lépés (az ugyanis nem merítené ki a bántalmazás fogalmát). Az ilyen kifejezések a bántalmazás bagatellizálását valósítják meg, és így hozzájárulnak ahhoz, hogy az elkövetők folytathassák, az áldozatok pedig kötelességüknek érezzék, hogy eltűrjék az enyhének beállított erőszakot.

„Egy kívülállónak semmi köze hozzá, hogy mi folyik egy családi veszekedés során.”

Ez a közhely részben a család intim szférájára hivatkozik, hogy kizárhassa a családon belüli erőszakkal szembeni fellépést, részben pedig bagatellizálja az erőszakot, mely természetesen nem "veszekedés". Mivel a családon belüli erőszak számos esetben szabálysértéseket, bűncselekményeket és emberi jogi sérelmeket valósít meg, minden jogállam köteles ezek áldozatait megvédeni, bárhol is éri őket sérelem. A magánélet sértetlenségére való hivatkozás célja, hogy ne kelljen fellépni az elkövetőkkel szemben, mivel a fellépés megkövesedett és elavult társadalmi hierarchiákat rengethet meg. Csak erős jogállamokban sikerült eddig elérni, hogy az áldozatok jogai legalább akkora védelmet élvezzenek, mint az elkövetők jogai. Az állami felelősségvállalás egyik fontos lépése volt a magyar országgyűlés által elfogadott „A családon belüli erőszak megelőzésére és hatékony kezelésére irányuló nemzeti stratégia kialakításáról” című 45/2003. (IV. 16.) számú Országgyűlési Határozat, amely a bántalmazásban élő emberek életének és testi épségének védelmét egyértelműen állami feladatként jelöli meg. A 2006. óta hatályos büntetőeljárási távoltartás (Be. 138/A.-139. §), és a megelőző távoltartásról szóló törvény (2009. évi LXXII. törvény a hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható távoltartásról) fontos jogosítványokat ad a hatóságoknak, hogy fellépjenek a családon belüli erőszak ellen. Mindenkinek van köze a családon belüli erőszakhoz, mert az az egész társadalmat érinti.

 

„Még mindig jobb egy erőszakos apa, mint a semmilyen.” „Ha az apa csak az anyát veri, de a gyereket nem, az nem árt a gyereknek.” "Amíg a gyerek kicsi, úgysem fogja fel, mi történik, tehát nem árt neki."

Nincs olyan felelős szakember (pszichológus, gyermekvédelmi szakember), aki azt állítaná, hogy a gyerek nem sérül maradandóan a bántalmazó légkörű családban. (E témában ld. még Alice Miller, és Judith l. Herman könyveit, valamint Susan Forward "Mérgező szülők" c. könyvét magyarul, és Lundy Bancroft könyveit angolul). És nincs olyan bántalmazott nő, aki előbb-utóbb ne érzékelné ezt az alapigazságot. És mégis, rendőrségi, ügyészségi és igazságügyi pszichológusi gyakorlat, hogy a 3 éven aluli gyerekről azt állítják, hogy az úgysem érzékel semmit a bántalmazásból. Ha van fokozat a felsorolt összes tévhit között, ez közelíti meg legjobban azt, amit már tévhitnek is nehezen lehet nevezni: sokkal inkább céltudatos hazugság, amelynek tudatos célja egy fennálló hatalmi helyzet fenntartása. Más területeken ugyanis a szakemberek soha nem próbálják meg elhitetni a társadalommal, hogy a gyerekek 3 éves koruk előtt nem tudnák érzékelni, hogy mi történik velük vagy körülöttük, és az ne lenne rájuk hatással. A bántalazó jelenléte önmagában is felmérhetetlen károkat okoz a gyermeknek, de Tóth Olga kutatása szerint a női partnerbántalmazási esetek harmadában a gyerekeknek is kijut a verésből. A bántalmazott gyerek igen gyakran válik agresszívvá (hiszen otthon megtanulta, hogy az agresszív viselkedés nyereséges az elkövető számára, akinek akarata minden körülmények között teljesül), apatikussá, magányosságra vagy öngyilkosságra hajlamossá. A gyerekkori szexuális zaklatás és a verés szintén igen gyakran együtt jár. Tóth Olga felmérése szerint az otthonukban rendszeresen vert lánygyerekek 30 százaléka szexuális zaklatást is átélt. Az a gyerek, aki maga nem kap verést, de látja, hallja, vagy egyszerűen csak tudja, hogy az apja veri az anyját, kényszerhelyzetbe kerül: semlegességét nem őrizheti meg, hiszen mindenképpen választania kell az általa szeretett személyek között: valamelyik féllel azonosulnia kell. Azonban bármelyiket is választja, ő maga csak veszíthet, miközben önmagát is elveszti. A lelki sérülést nem tudja elkerülni. Vannak gyerekek, akik úgy érzik, rajtuk, illetve az ő „jóságukon” vagy „rosszaságukon” múlik, hogy lesz-e aznap otthon verés vagy sem. Mivel azonban a bántalmazás nyilvánvalóan a bántalmazó folyamata, belőle indul ki, és az ő igényei szerint történik vagy nem történik, a gyereknek nincs esélye befolyásolni az eseményeket. Ugyanakkor állandó bűntudatot okoz neki, hogy semmi nem változik. Szeretnénk tehát leszögezni: a bántalmazó apa nem jobb, mint a válás. A válást önmagában elítélő, a családot mindenáron összetartani igyekvő társadalmi nyomás rendkívüli veszélyeket hordoz, és cserbenhagyja a gyereket is, és a védelmére törekvő anyát is. Egy gyerek kiegyensúlyozott fejlődését jobban biztosítja egy szeretetteljes, érzelmi támogatást biztosító egyszülős család (felhívnánk a figyelmet a „csonka család” kifejezés eleve megbélyegző voltára), mint egy erőszakos családtag jelenléte, akitől mindenki fél. A gyámhivatalok és bíróságok gyakorlata, mely szerint pl. a gyereknek a különélő szülővel való kapcsolattartásának elbírálása során üres szavakként értelmezik a gyerek érdekeinek elsődlegességét előíró törvényeket, és puszta formalitássá degradálják az elbírálási folyamatot ("Elment a gyerek a láthatásra, vagy nem ment el? Ha nem ment el, olybá vesszük, hogy az anya önhibája megvalósult. A gyerek azt mondja, hogy fél? Nem számít, beidézünk náhány paragrafust, és megbírságoljuk az anyát") a gyerek intézményes cserbenhagyásának gyakorlata. A gyerek örökre megtanulja, hogy a bántalmazástól nem védik meg, hogy a bántalmazó mindig eléri, amit akar (ezért az erőszakssággal szemben nem érdemes fellépni), az anyja tehetetlen, a felnőtteket nem érdekli, hogy vele mi lesz. Az anya és a gyerek ilyen csalódottságának és frusztrációjáak kárai egyéni és társadalmi szinten is szinte felmérhetetlenek.

 

„A terhes nő biztonságban van. Még az erőszakos férfiak is vigyáznak a születendő gyerek egészségére.”

A testileg vagy szexuálisan bántalmazott nők 21%-át a partnere a terhesség ideje alatt is megüti, sőt a terhesen bántalmazott nőket az esetek csaknem felében (40 százalékában) éppen a terhesség idején éri először testi erőszak. A terhesség idején a kifejezetten súlyos erőszak négyszer gyakrabban fordult elő, mint a bántalmazott nők körében általában.  Csaknem minden ötödik nő számolt be a verés következtében bekövetkezett vetélésről vagy egyéb belső sérülésről. A kutatások szerint a leggyakrabban érintett testrészek a has, a fej és a nyak, és az erőszak jellemzően ütés, harapás, fojtás, rúgás, illetve szexuális erőszak. A terhesség okozta eszkaláció oka részben az, hogy a bántalmazó férfi féltékeny, és nem viseli el, hogy partnere figyelmét ezentúl esetleg egy másik személy jobban leköti. További ok lehet, hogy a maga terhesség ténye (a házasságkötéshez hasonlóan) egyértelműen jelzi a férfi számára, hogy a nő kisebb eséllyel fogja majd elhagyni, bármit is tesz vele. A bántalmazó kapcsolatban ezért gyakoribb az is, hogy a terhesség nem a pár közös elhatározásából, vagy akár a nő kifejezett akarata ellenére jön létre. (Az adatok forrásait ld. pl. ebben a kutatásban.) A terhesség tehát egyáltalán nem nyújt védelmet az erőszak ellen, ha lehet, még kiszolgáltatottabbá teszi az áldozatot, és súlyos veszélyekkel jár a terhességre is (jelentőségteljes, hogy míg a magzat védelméről és a várandós nők felelősségéről a terhesség alatt az étkezéstől a káros szokásokig gyakran oly sok szó esik, az erőszaknak ezt a fajtáját a büntető törvénykönyv nem ismeri el a magzat veszélyeztetésének speciális formájaként, annak ellenére, hogy valószínűleg több százezer nőt érint Magyarorszgon is). A tanulmányok azt találták, hogy a terhesség alatti erőszak elkövetésének valószínűsítésére a legbiztosabb előrejelző a partner korábbi (akár szóbeli) erőszakos magatartása. Ezért ez a tévhit azért is kros, mert fenntartja azt a mítoszt, hogy a bántalmazó kapcsolato majd gyermek érkezése megjavítja. Ennek a mítosznak a nők is gyakran áldozatul esnek. Ezért rendkívül fontos, hogy bántalmazásra hajlamos partnerük magatartását alaposan megvizsgálva annak tudatában döntsenek -- ha a döntésre egyáltalán módjuk van -- a gyerekvállalásról, hogy igen kicsi a valószínűsége a bántalmazó jó irányba történő változásának a gyerek megjelenésével.

 

„Minek szült gyereket a nő egy olyan férfinak, aki veri? Megérdemli a sorsát.”

A nők gyakran hiszik azt, ha gyereket szülnek, akkor majd „minden rendbe jön”. Ezt a tévhitet erősíti bennük az a társadalmilag elfogadott sztereotípia is, amely szerint szerelemmel vagy egy gyerek érkezésével meg lehet változtatni a másik embert. A tapasztalatok azonban sajnos azt mutatják, hogy a saját elhatározása, kitartó akarata és az erre hajtó külső nyomás nélkül a párkapcsolati erőszakra hajlamos személy nem változik meg. A nő teherbeesése továbbá nem jelenti okvetlenül azt, hogy ő is akarta a gyereket, hiszen a bántalmazás folyamata nemegyszer szexuális erőszakot is magában foglal. Igen elterjedt szexuális bántalmazásfajta például a nemi erőszak vagy a nő reproduktív jogainak a kontrollálása: a férfi nem engedi, hogy a nő bármilyen fogamzásgátlót használjon, vagy abortuszra menjen. A gyerek gyakran eszköz arra, hogy a bántalmazó megszilárdítsa a nő feletti hatalmát, a gyerekgondozás fokozott ellenőrzése, bírálata pedig újabb lehetőséget teremt a manipulációra – amihez esetenként az intézmények, a tágabb család és az ismerősök is hozzájárulnak.

 

„A lelki erőszakot könnyebb elviselni, mint a testit.”

A lelki erőszak okozta sebek még évekkel azután is fájhatnak, hogy a fizikai sérülések már begyógyultak. A lelki bántalmazás (akár fizikai erőszak is kíséri, akár nem) a nő önértékelését, önbizalmát, kompetenciáját ássa alá, személyiségének alapjait rázza meg. Amennyiben a fentebb felsorolt tévhitek egymásnak ellentmondani látszanak, ne feledjük: a bántalmazás „logikája” azt írja elő, hogy a bántalmazó a hatalmát demonstrálhassa. Ennek érdekében gyakorlatilag minden eszköz alkalmas lehet: a bántalmazó néha egymásnak merőben ellentmondó indokokat és módszereket vonultat fel.

NANE EgyesületPatent Egyesület

Itt a biztonságos internetes böngészésről kaphat tájékoztatást