Történetek, túlélők munkái

Az ezeken az oldalakon bemutatott történetek rávilágítanak arra, hogy a bántalmazottak gyakran nem csak a bántalmazazótól, hanem az intézményrendszer munkatársaitól is súlyos sérelmeket szenvednek el. Egyben azt is egyértelművé teszik, hogy a bántalmazással szembeni határozott erkölcsi állásfoglalásnak, a bántalmazás elítélésének hiánya nem "semleges", és még kevésbé "objektív" hozzáállás, hanem valójában a bántalmazó intézményi támogatása. Az egyesületek jogsegélyszolgálatainak célja, hogy ezt az intézményi hozzáállást megváltoztatva elsőegítsék az áldozatok tényleges jogvédelmét, jogérvényesítését. Tapasztalatunk szerint két feltétele van annak, hogy az áldozatok ne további abúzust tapasztalajanak az intézmények részéről, hanem tényleges segítséget kapjanak az erőszak ellen: a szakemberek speciális, a bántalmazásra vonatkozó képzése, és a szakemeberek számonkérhetősége. Egyelőre mindkettő nagyon ritka.

A NANE Egyesület és a Patent Egyesület jogsegélyszolgálatából származó esetek természetesen anonimizálva vannak, és egyéb jellemzőket is megváltoztattunk a felismerhetőség elkerülése érdekében.

A túlélők történetei művészet útján kétszeresen is segítenek: az alkotóknak a gyógyulásban, a szemlélőnek a megértésben.

Donna Ferrato képei

Eseteink

A nők elleni erőszak áldozatainak integrált ellátása című kiadványban 10 esetleírást talál, melyek világosan rámutatnak arra, hogy a gyermekvédelmi rendszer és az igazságszolgáltatás (a jogalkotást is beleértve) nem tekinti feladatának a nők és a gyerekek megvédését a férfierőszakkal szemben. Az esetek a büntető és a polgári jog széles skáláján mozognak, de közös jellemzőjük, hogy a nők elleni erőszakot a hatóságok lekicsinylik, vagy egyenesen semmibe veszik. (11-40. oldal)

A Rendszerbe zárva: című kiadványban további eseteket találhat. A jogeseteket aszerint csoportosítottuk, hogy az eljárásokban részt vevő hatóságok

a) hogyan valósították meg a bántalmazás, mint cselekmény és mint probléma  fokozatos eltüntetését (27-36. oldal),

b) hogyan valósították meg a bántalmazónak az eljárásból való fokozatos "eltüntetését", azaz hogyan terelődött át a hatóságok vizsgálódása a bántalmazásról és az azt eredetileg elkövető bántalmazóról az áldozatokra (36-38. oldal),

c) milyen eltántorító mechanizmusokkal gondoskodik az írott jog és a joggyakorlat arról, hogy a családon belüli nők elleni erőszak, és annak elkövetője láthatatlan maradjon, s ezáltal az áldozatok ne jussanak megfelelő fizikai- és jogvédelemhez, az elkövetők pedig elkerüljék a felelôsségre vonást (38-42. oldal),

d) hogyan valósították meg a bántalmazottak valóságának figyelmen kívül hagyását, és hogyan lehetetlenítik el ezáltal a bántalmazás valóságos természetének és súlyának feltárását (42-50. oldal)

e) hogyan valósították meg a nőkkel és gyerekekkel szembeni diszkriminációt (51-58. oldal)

 


A Patent Egyesület stratégiai pereskedési programja (2011):

 Az erőszakra nincs mentség - vagy mégis?!

Jogvédő tevékenységünk során világossá vált, hogy a hatóságok számára gyakran még a gyermekek védelme sem elég fontos ahhoz, hogy fellépjenek a bántalmazó férfiakkal szemben. A Patent Egyesület jogsegélyszolgálatánál évek óta halmozódnak azok az ügyek, amelyekben az állami hatóságok és szervek, intézmények és személyek hanyagul, szakmaiatlanul vagy kifejezetten előítéletesen és rosszindulatúan kezelik a családon belüli erőszak eseteit és áldozatait. Ezért az idei évtől kártérítési perek, büntető-, fegyelmi- és etikai eljárások sorozatát indítjuk az állami, illetve igazságszolgáltatási szervekkel, egyénekkel (rendőrség, ügyészség, bíróság, gyámhivatalok, igazságügyi szakértők, gyermekvédelmi jelzőrendszer egyéb tagjai) szemben, hogy megtörténjék felelősségre vonásuk. E stratégiai pereskedési programunkkal az a hosszabb távú célunk, hogy az eljáró hatóságok szakmai gyakorlata megváltozzék, mint az az Egyesült Államokban is történt. Az USÁ-ban egész addig nem vették komolyan a családon belüli erőszakot, amíg a rendőrségnek és más állami szerveknek súlyos kártérítési összegeket nem kellett fizetniük, és anyagilag is érdekeltek nem lettek a hathatós beavatkozásban.

 A hatóságok rendszeresen a ténylegesnél enyhébbnek minősítik az ügyeket: Egy ügyben a bántalmazó férfi megrongálta és trágár, gyalázkodó feliratokkal firkálta tele volt partnerének lakását, mielőtt azt jogerős bírói ítélet alapján kénytelen volt visszaszolgáltatni a nőnek. A legenyhébb, és nyomdafestéket még tűrő példa, hogy a nőt patkánynak nevezte az egyik feliratban. A rongálásért és zaklatásért tett feljelentésből a rendőrség csak a rongálással foglalkozott, de arról is megállapította, hogy azt a férfi nem károkozási szándékkal tette, hanem feszültséglevezetési céllal, illetve azért festette fel a feliratokat, hogy a gyermekének örömet szerezzen. A nyomozást a rendőrség megszüntette, mivel szerintük nem volt megállapítható bűncselekmény elkövetése.

Mára már bevett gyakorlat, hogy a nyomozóhatóság nem tekinti a hozzátartozók közti zaklatást bűncselekménynek, ha van közös gyerek a bántalmazó párkapcsolatban. Ilyenkor a hatóságok szerint a napi több száz telefonhívás, SMS a közös gyerek okán történik, ezért kifejezetten "támogatandó apai magatartás". Annak ellenére ez az indoklás, hogy az üzenetek jelentős része kifejezetten obszcén, fenyegető vagy sértő.

Továbbá úgy tapasztaljuk, hogy az ügyészség gyakran minősíti könnyű testi sértéssé a súlyos testi sértést, de akár még az emberölési kísérletet is. Egy, a látókörünkbe került esetben például a nőt partnere vízbe lökte, majd utána dobta az elektromos sokkolót azzal a céllal, hogy megölje, de az kicsapta a biztosítékot. Az emberölési kísérlet miatt megindult nyomozás során az ügyészség a cselekményt átminősítette könnyű testi sértéssé. A férfi a nőt nem sokkal később meggyilkolta. Ebben az ügyben mind az ügyészség, mind a bíróság felelőssége felmerül, sajnos már csak a túlélő hozzátartozók nevében indulhat eljárás emiatt.

A hatóságok szerint minden körülménytől függetlenül kizárólag az anya felelős a kapcsolattartásért: Felháborító a kapcsolattartások (közös gyerek láthatása) körül kialakult joggyakorlatot is. Ha valamilyen okból (bármilyen okból) nem valósul meg a kapcsolattartás, azért a gyámhatóság az anyát sújtja szankcióval. Az alábbi eset sem elszigetelt jelenség, hanem sajnálatos módon a mindennapi gyakorlatra példa. Amikor is ügyfelünk azért akadályozta a kapcsolattartást, mert a gyerek félt a bántalmazó apától, illetve mert a férfi alkoholista volt, és ezért a nő nem merte rábízni semmilyen formában a kisfiút. A bíróság jogerősen 1 év börtönre ítélte a nőt kiskorú veszélyeztetése miatt, amit 2 évre felfüggesztett.

Előítéletesek az igazságügyi pszichológus szakértők: Az Egyesület 2009-es kutatása szerint az igazságügyi pszichológus szakértők megfelelő képzés híján nem rendelkeznek kellő tudással a családon belüli erőszak jelenségéről, gyakorlatilag laikusként járnak elvizsgálatok során, és ennek következtében saját előítéleteik határozzák meg elsősorban a szakvéleményüket.

A szakmailag minősíthetetlen szakértőket nem hagyják felelősségre vonni: Egyik esetünkben a pszichológus szakértő a nőt elmarasztaló, a férfi agresszivitását elmosó véleményt adott a bíróságnak, amely ellentétben állt a nővel felvett pszichológiai tesztek eredményével. A szakértő ellen hamis tanúzás miatt feljelentést tettünk. Azonban az eljárás nem indult meg, mondván hogy folyamatban lévő ügyben csak az eljáró bíró tehet feljelentést, aki azonban nem él eme jogával. Így a büntetőeljárással meg kell várnunk az eredeti ügy lezárulását, miközben a volt férj a hamis szakvéleményt használja valamennyi szerv befolyásolására.

Jutalom a bántalmazásért: Gyakori az osztott lakáshasználat a bírósági ítéletekben A bíróság a polgári peres eljárásokban akkor is gyakran osztott lakáshasználatot rendel el, amikor a bántalmazó ellen már büntetőeljárás folyik. Azaz figyelmen kívül hagyják mind a büntetőeljárást, mind a bántalmazás tényét. Ha pedig mégis elismeri valamely bíróság, hogy lehetetlen, hogy a nő brutális erőszakot elkövető férfival lakjon együtt, akkor pedig rendszeresen több millió forintos lakáshasználati jog ellenértéket ítélnek meg a lakást elhagyó bántalmazó javára.

Noémi ügye: a hatósági dilettantizmus és bántalmazó-támogatás tárháza
A 2011. december 7-i sajtóreggelin megszólalt Noémi, az egyesület egyik ügyfele is, aki elmondása szerint a családon belüli erőszak minden lehetséges formáját megélte. Tapasztalata az volt, hogy a különböző intézmények és hatóságok nem kapcsolják össze a családon belüli erőszakról szóló információikat, így hiányzik az egységes intézményes fellépés. Esetében a gyerekelhelyezési per első tárgyalását négy hónapra tűzték ki, és ezalatt Noémi rettegett, hogy az apa az óvodából elrabolja a gyerekét, ami meg is történt. A gyámhatóság azzal utasította el a gyors döntéshozatalt, hogy a per már zajlik, ekkor nincs lehetősége közbeavatkozni.

Noémi hiába mondta a gyerekelhelyezési perben, hogy a férfi ellen büntetőeljárás folyik a bántalmazás miatt, hiába álltak rendelkezésre a büntetőperből szakértői vélemények arról, hogy a gyerek retteg az apjától, és nem akar vele találkozni, a bíróság Noémit vonta felelősségre, hogy elmenekült egy másik városba a gyerekkel. Habár az anyáról megállapították, hogy alkalmas a gyereknevelésre, az apánál helyezték el a gyereket. A bíróságot nem érdekelték a férfi ellen öt vádpontban (többek közt kiskorú veszélyeztetése miatt) ekkor már zajló büntetőeljárás bizonyítékai. "A bíróság leírta, hogy az apának néha erőszakhoz kellett folyamodnia, hogy egyben tartsa a családot. Magyarországon 2011-ben a bíróság leírja, hogy az erőszak elfogadható. Sőt a bíró az egyik tárgyalás során azt is elmondta, amikor megkérdezte az alperestől, hogy vert-e, hogy ha egy pofon elcsattan, az sem gond, mert az mindenhol előfordul" - idézte Noémi.

Az apa büntetőpert indított Noémi ellen, mert Noémi egyszer kiabált a férfival, amikor az őt egy láthatás alkalmával nem engedte a saját autójába a gyereke mellé beszállni és elhajtani. A férfi állítólag félt, habár hét évig bántalmazta Noémit, és magasabb és erősebb nála. Noémit garázdaság miatt megrovásban részesítették.

Összegzés:
A bántalmazott nők tudatossága és informáltsága nőtt az elmúlt években, de az állami szervek szintjén működő strukturális erőszak megakadályozza őket abban, hogy életben maradva és minél kevesebb veszteséggel és sérüléssel léphessenek ki a bántalmazó kapcsolatból. Fontos szerepet tulajdonítunk a médiának, hogy továbblépvén a bevett áldozathibáztató kommunikációs gyakorlaton, inkább a rendszerszintű strukturális erőszakra fókuszáljanak.

A Patent Egyesület várja olyan bántalmazott nők jelentkezését, akik hajlandóak az állami szereplők ellen különböző eljárásokat, pereket indítani. Jogsegélyszolgálatunk elérhető szerdánként 16-18 óra és csütörtökönként 10-12 óra között a +36-70-2525254-es telefonszámon vagy a jog@patent.org.hu címen.

Az Egyesület szintén várja azoknak a jogászoknak a jelentkezését is, akik szeretnének bekapcsolódni a bántalmazott nők és gyermeik biztonságát, jogvédelmét szolgáló ügyvédi tevékenységet végezni. Ezzel, valamint a stratégiai pereskedéssel kapcsolatban további információk a programvezető ügyvédtől,
dr. Spronz Júliától kérhetők a + 36 70 391 30622-es telefonszámon.

Móni története

Ki ölte meg Mónit?

 

2015. január 30-án délután meghalt egy nő.

Egy hospice ágyon, végső stádiumú rákban, ami leuralta és tönkretette a testét és elvette tőle a lehetőséget, hogy olyan életet élhessen, amilyet szeretett és megérdemelt volna. Úgy, ahogy bántalmazó férje is tette vele 21 éven keresztül, minden intézmény tudtával és akadály nélkül.

Móni a NANE Egyesület „Vodafone a nők biztonságáért” programjának ügyfele volt. 2013. július 13-án került be a programba. Másfél év alatt 68 alkalommal beszéltek vele az Egyesület munkatársai – utoljára 2015. január 29-én –, és segítették őt a rendőrségi és egyéb hivatalos ügyeinek intézésében. De még egy hozzáértő civil szervezettel a háta mögött sem sikerült elérni, hogy Móni biztonságba kerüljön, és bántalmazója rácsok mögé.

Amíg a gyerekek kicsik voltak, Móni nem akart kilépni a kapcsolatból: össze akarta tartani a családot, és nem is volt hová mennie a gyerekekkel. A kapcsolatban rendszeres volt a testi erőszak. Móni többször tett feljelentést, de általában azt mondták neki a rendőrök, hogy "nem biztos, hogy lesz belőle ügy". Általában nem lett. Amikor a lányok kamaszok lettek, Móni elhatározta: ki akar szállni.

A férfi, legalábbis eleinte, mások jelenlétében szelíd volt, „jó fej”. A gyerekeknek is hazudott az általa elkövetett erőszakról – „anyátok leesett a lépcsőn”. Mikor a gyerekek nagyobbak lettek, és már nem tudta letagadni az erőszakot, akkor Mónit hibáztatta: „ő provokálta”. Nagyobbik lánya nagyon fiatalon elmenekült, egy később bántalmazónak bizonyult kapcsolatba, melyben korán gyermeke született.

A bántalmazások után a férje bezárta Mónit, vagy kikötözte a lakásban, hogy ne tudjon orvoshoz menni. Ha a bántalmazás súlyossága miatt mégis muszáj volt orvoshoz engedni – mert azért belehalnia nem szabadott, a férje nem akart emberölésért ülni –, akkor a férfi elkísérte, és ellenőrizte, hogy ne beszélhessen a sérülések valódi okáról. Így Móni általában háztartási balesetekre hivatkozott – nekiment a kredencnek. Az orvosok sosem küldték ki a férfit, és sosem kérdeztek rá a nyilvánvalóan más eredetű sérülések valódi okára. Nem tettek feljelentést, és sosem jelezték Móninak, hogy ők maguk is tehetnek feljelentést, ha a sérülés súlyos.

A férfi minden módon szabotálta, hogy Móni saját keresettel rendelkezzen. Amikor Móni nem mondta el neki, hogy hol dolgozik, kinyomozta, és megjelent a munkahelyein jelenetet rendezni. Bevált módszere volt az is, hogy az arcán ütötte Mónit, hogy amikor a munkahelyén meglátják feldagadt, belilult arccal, akkor kirúgják. Más esetekben a férfi Móni összes ruháját szétvagdosta ollóval, hogy ne legyen mit felvennie a munkába.

2009-ben a férfi súlyosan bántalmazta a terhessége 6. hónapjában járó Mónit, főleg a hasát rugdalta. Móni bement a rendőrségre feljelentést tenni, de nagyon rosszul volt. Ennek ellenére a rendőrök háromszor is elmondatták vele a történteket, s nem fogadták el vallomásként, hogy fenntartja a korábban elmondottakat. Másnap rohammentő vitte el, a magzat meghalt. Mire hazaért a kórházból, a férje már otthon volt az őrizetből.

A házasságuk legnagyobb részében a férfi nyíltan folytatott a házasságon kívül intim kapcsolatokat. Egy időben volt egy "fizetős kapcsolata", akkor minden keresetét, a család eddigre egyetlen bevételi forrását arra költötte.

A férfi gyanúsíthatóan szexuálisan visszaélt legkisebb lányukkal, de ennek rá nézve nem lett következménye: a gyereket távolították el, állami gondozásba vették.

Már a NANÉ-hoz fordulást megelőző években is rendszeresen kiszállt hozzájuk a rendőrség: ilyenkor elbeszélgettek a férjével. Amikor a férfi kikötözte Mónit a galéria oszlopához, akkor a rendőrök be is vitték, és két hétig bent tartották. Móni elmondása szerint „ott csak kiokosították: a férfi nem vett vissza a bántalmazásból, csak ekkortól „ügyesebben” bántalmazta.

Móni a gyermekvédelmi rendszertől is segítséget kért, akik anyaotthoni elhelyezést ajánlottak neki, de ezzel a lehetőséggel gyerekei iskolája és más, kívül álló okok miatt nem tudott élni. Az fel sem merült, hogy a gyermekvédelem az apával szemben fellépjen. Ahogyan a szexuális visszaélés kapcsán is a gyerek eltávolítása történt meg végül, nem a közismerten bántalmazó apáé.

Amikor Móni a NANÉhoz fordult, már enyhe nyugtatókat szedett, magas volt a vérnyomása, és gyomorfekélye volt, ami egyértelműen összefüggött a bántalmazással. Ekkorra a testi erőszak úgy kéthetente fordult elő. A tipikus forgatókönyv az volt, hogy a férfi arcon ütötte ököllel, hasba rúgta, majd fojtogatta és késsel fenyegette.

A férfi sokszor lecserélte a zárat, amikor Móni elment otthonról, így csak rendőri segítséggel tudott visszajutni a lakásba. Ezeknél az eseteknél a rendőrök mindig elmondták a férfinak, hogy nincs joga kizárni a nőt a lakásból.

Minden alkalommal, amikor Móni rendőrt hívott, figyelmeztették őket, hogy „ne provokálják egymást”, próbáljanak meg nyugton lenni. Annak ellenére, hogy a Btk. Kapcsolati erőszak tényállása, mely szerint a kapcsolatban előforduló rendszeres fizikai erőszak minden formája hivatalból üldözendő, 2013. július 1-től hatályban volt, a rendőrök egyetlen esetben sem indítottak eljárást a bántalmazó ellen. A fojtogatásokat nem tekintették élet elleni támadásnak. Távoltartást nem adtak ki sem maguktól, sem szóbeli, sem írásos kérésre.

Amikor Móni azért hívta a rendőröket, mert a férfi késsel fenyegette, a férfi elismerte ezt, de hozzátette, hogy csak viccelt. A rendőrök ezt mint nyilvánvaló igazságot fogadták el, és az sem jutott eszükbe, hogy az efféle fenyegetés még „viccelés” esetén is bűncselekmény.

Egy másik késes fenyegetéskor a rendőrök nagyon leszidták Mónit, hogy minek hívja ki őket: ők nem tudnak segíteni, amíg vér nem folyik, különben is elegük van abból, hogy folyton ide kell kijárniuk. Meg is fenyegették, hogy ne nyomkodja fölöslegesen a vészjelző készüléket, mert az nem játékszer, és ha megint „hiába” kell kiszállniuk, kifizettetik vele a kiszállás költségeit.

A férfi rendszeresen átvette Móni hivatalos leveleit a postástól, így egy lépéssel mindig Móni előtt járt a hivatalos ügyekkel kapcsolatban. A postán keresztül Móninak érkező pénzt is felvette, így lehetetlenítve el anyagilag őt és a lányát is.

Móninak barátai, támogatói egyre kevesebben voltak, a férfi, akiről most már mindenki tudta, hogy veszélyes, elriasztotta őket. Móni szülei is nagyon féltek tőle, nem merték befogadni Mónit.

Móni és férje is jártak mentálhigiénés szakrendelésre, mindketten ugyanahhoz az orvoshoz. Az orvos azt mondta Móninak, hogy ha még lenne kényszergyógykezelés, a férjét már rég beutalta volna. Azt kérdezte Mónitól, hogy hogy lehet kibírni ezt az embert. Tanúskodást nem ajánlott fel.

2013 augusztusában Móni és a NANE folyamatos rendőri mulasztás miatt panaszt tett a kerületi kapitányságon, melynek nyomán belső vizsgálat indult. Az eredményről többszöri hivatalos érdeklődés ellenére a mai napig nem sikerült információt kapni.

Móni 2013 októberében nagyon rosszul lett, de hiába könyörgött, a férfi nem hívott hozzá mentőt. Mivel Móninak nem volt pénze telefonálni, gyalog bement a kórházba, ahol a kiderült: kilyukadt a gyomra, és a kifolyó gyomorsav kimarta a hasfalát. Azonnal meg kellett operálni. A műtét után közvetlenül a férfi meglátogatta Mónit a kórházban, hogy kárörvendő hangon közölje vele: most jön a rendőrségről, és a 2009-es, a magzat halálával végződő súlyos testi sértéses ügyet lezárták, nem kapott semmilyen büntetést.

2013 novemberében a férfi ellen indított kiskorú veszélyeztetése eljárást is lezárták.

Ezután a férfi a szeretőjéhez költözött. Akkortól még intenzívebben zaklatta Mónit, fenyegette, követte, feltörte a Facebook profilját. Feljelentette Mónit áramlopásért – ami természetesen nem volt igaz. A rendőrség is rájött erre, de nem indítottak hamis vád miatt eljárást a bántalmazó ellen.

2013 decemberében a rendőrség megszüntette az utolsó, könnyű testi sértés miatt folyó eljárást is a férfi ellen. Pontosabban áttették a bíróságra, mondván, hogy magánvádas. A bíróság azonnal kiküldte az illetékről szóló levelet, amit Móni nem tudott kifizetni. A NANE ismételten felhívta az illetékes rendőr figyelmét, hogy a kapcsolati erőszak tényállás esetén a könnyű testi sértés hivatalból üldözendő bűncselekmény; eredménytelenül.

2014 márciusában a férfi visszaköltözött a közös önkormányzati bérleménybe. Tovább romlott a helyzet, ekkortól Móni alig aludt. A férfi pénzt akar tőle kizsarolni, feljelentette Mónit zaklatásért, távoltartást kért Móni ellen, fokozta a fenyegetéseit, és továbbra is bántalmazta.

Az egyik szociális intézmény, ahova segítségért fordult, elküldte Mónit egy pszichológiai vizsgálatra. A pszichológus azt mondta Móninak, hogy a dühkezelésében tudna neki segíteni, és arra bátorította, hogy kerülje a konfliktusokat; akkor majd a férfinak nem lesz erőszakkitörése. Móni kérdésére, hogy ő hogy viselné az állandó lelki és fizikai terrort, a pszichológus azt mondta, hogy ő elmenne onnan. „Ja, mert maga megteheti”, mondta neki Móni.

2014 áprilisában újabb műtétre került sor. Gyomrában súlyos és rosszindulatú daganatot találtak. Megkezdték a kemoterápiás kezelést.

A férfi rendszeresen bejárt hozzá a kórházba, zaklatta, fenyegette, végül az ápoló személyzet rendőrt hívott, hogy eltávolítsák.

Ezt követően civil ruhás rendőrök jártak Móninál és a korábbi bántalmazásról kérdezték. Az egyik nyomozó megelégelte, hogy annyi feljelentés volt már a férfi ellen, és nem történt semmi – a férfi csak nevet a rendőrökön! –, ezért egyesítette az ügyeket, és súlyos testi sértés miatt hivatalból eljárást kezdeményezett a férfi ellen. Úgy találta, hogy akár emberölés kísérlete miatt is megindulhatna az eljárás, mivel a férfi kifejezetten Móninak a betegség által érintett testtájait ütötte.

A rendőrök ekkor be is vitték a férfit, azt remélve, hogy elrendelik majd az előzetes letartóztatását. Móni bántalmazó férje azonban nem került előzetesbe, az aznap ügyeletes ügyész nem tartotta indokoltnak.

2014 májusára Móni egészségügyi állapota nagyon leromlott. Áttéteket találtak nála, a rák egyre tovább terjedt. Sugárkezelésre járt, de szörnyen lefogyott. Nem tudott sem enni, sem aludni. Az orvos azt mondta, híznia kell, mert ilyen soványan nem folytathatják a kezelést. Azt is mondta, hogy menjen pszichológushoz, dolgozza fel a betegség mögötti okokat, rendezze a stresszt, mert a kezelés nem lesz hatásos, ha ő nem változtat az életén.

2014 júniusában új orvoshoz került, aki azonnal felírta neki azokat a vitaminokat, táplálékkiegészítőket, amiket már rég kapnia kellett volna. A doktornő szerint az eddigi orvosa hibázott. Javasolta, hogy keresse meg a betegjogi képviselőt, mert szerinte kártérítési pert is indíthatna, mivel az októberi gyomorműtét után nem vettek szövettant, így csak sokkal később vették észre, hogy mekkora a baj.

A nyár folyamán az áttétek tovább terjedtek. A túlélés esélyét 10%-ra becsülték. Mónit nagyon megviselték a kezelés mellékhatásai, erős fájdalmai voltak. A közgyógyellátás nem fedezte a szükséges gyógyszereket. Az orvos azt mondta, hogy ha nem tudja beszedni a gyógyszereket, akkor fölösleges a kezelés. Móninak fájdalomcsillapítóra sem telt.

2014 augusztusában a rendőrök újra megnyitották a súlyos testi sértés ügyet. Kifejezetten a hasát és a gyomrát ért ütések miatt folytatták a nyomozást, különös tekintettel a betegségére. A nyomozót érdekelte minden, ami azóta történt, a hasonló cselekmények, a segélyhívó riasztásai, a hangfelvételek a riasztásokról, a NANE összes feljegyzése. Azt mondta, hogy ezeket hivatalból mind ki fogják kérni, Móni egészségügyi dokumentumaival együtt, és igazságügyi orvosszakértőt fognak kirendelni. Ebből az utóbbin kívül a mai napig nem történt meg semmi; a szakvélemény kialakítása pedig csak húzódott. Emiatt a rendőrség 2015 márciusáig meghosszabbította a nyomozást a súlyos testi sértés ügyében.

A férfi mindvégig folyamatosan zaklatta, fenyegette, bántalmazta Mónit, aki igyekezett elkerülni a bántalmazót. Hogy ne kelljen otthon lennie, napközben az utcákat rótta.

Januárban újra kórházba került. Az orvosa megmondta neki, hogy végső stádiumban van, és nem sok jóra számíthat.

Január végén telefonon beszélt a NANE munkatársával. Megbeszélték, hogy a segítője másnap meglátogatja őt a kórházban, és hogy mit vigyen, mit fogadna szívesen. Nem volt jól, a hangja nagyon gyenge és kásás volt. Másnap délelőtt Móni telefonját már az édesapja vette fel és elmondta, hogy Móni meghalt.

A bántalmazó Móni halála után azonnal bement a kórházba és elvitte Móni minden holmiját.

A válóper máig nem zárult le. A férfi elszabotálta a folyamatot: a bíró által kért papírokat rendre nem nyújtotta be, így a tárgyalást folyton elnapolták. Mivel a per nem zárult le, Móni halálakor még házasok voltak, így a bántalmazó kérheti az özvegyi nyugdíj folyósítását.

Móni nem tudott volna mit kezdeni a „van segítség!”, „kérj segítséget!” kampányok üzenetével. Számtalanszor kért rendőri intézkedést közvetlen veszélyhelyzetben, többször, többféle alapon kért távoltartást a rendőrségtől és a bíróságtól, eredménytelenül.

A férfi a bíróság előtt arra a kérdésre, hogy mikor verte meg legutóbb a feleségét, azt válaszolta, hogy „kábé 3 hete, de nem nagyon": a bírónő nem adta meg a távoltartást, azzal az indoklással, hogy ad még egy esélyt a Mónit 20 éve bántalmazó férfinak.

Móni segítséget kért az orvosaitól, akiknek egy része nem, vagy nem elég jól látta el a feladatát, segítséget kért a gyerekvédelemtől, akik elvették a gyerekét és elsüllyesztették őt az állami ellátásban, fordult a családjához is, akik azonban csak korlátozottan tudták segíteni, hiszen joggal féltek a bántalmazótól: látták, hogy Mónit és a lányait sem védi meg senki tőle. Nincs egyetlen fórum sem, ahová Móni ne fordult volna, ahonnan ne kért volna segítséget.

Ez a bántalmazó legalább tizenhét különféle bűncselekményt követhetett el rendszeresen, a levéltitok megsértésétől, a hamis vádoláson és kiskorúval való szexuális visszaélésen át a testi sértésig és emberölési kísérletig, hogy csak néhányat említsünk – minden büntetőjogi következmény nélkül.

Móni halála óta az utolsó, még folyamatban lévő nyomozást is megszüntették a férfi ellen, így kimondhatjuk, hogy ezt az embert egyik tettéért sem fogják soha elítélni. Jutalma viszont az özvegyi nyugdíj és a szabad lakáshasználat.

Ahhoz, hogy Móni ne haljon meg, időben és szakszerűen kellett volna eljárnia a rendőrségnek, ügyészségnek, bíróságnak, gyámhatóságnak, gyerekvédelmi intézményeknek, és egészségügynek. Tudatniuk kellett volna vele, ki kellett volna fejezniük hozáállásukkal és tetteikkel, hogy embernek tekintik, aki érdemes az állampolgárokat megillető legalapvetőbb védelemre és segítségre. Ehelyett az intézményrendszer majdnem összes szereplője elhárította ennek a módszeres kínzásnak kitett bántalmazott nőnek a segítségkéréseit.

Az azzal való szembesülést, hogy ez nincs így, hogy nem tekintik embernek, sem őt, sem a lányait: ezt nem tudta a szervezete legyűrni. És nem tudja egy civil szervezet sem legyűrni. Nők százezrei élnek így Magyarországon. Ehhez mindannyiunk felháborodása kell, akik szerint az áldozatok, a gyerekek, a nők megérdemlik, hogy embernek és teljes jogú állampolgárnak tekintsék őket. Mindannyiunk követelése kell: ennek meg kell változnia!

Móninak lett volna esélye, ha nem ölik meg lassan a bántalmazójával kart karba öltve az intézmények a lelkét és a testét.

Ne azt kérdezzétek, hogy miért nem fordul a párkapcsolati erőszak áldozata segítségért! Azt kérdezzétek, hangosan és sokan: amikor segítséget kér, miért nem segít neki egyik intézmény sem, amelyiknek ez volna a dolga?!

 

Móni 40 éves volt. 

 

(Móni -- a nevet megváltoztattuk -- történetét a hallgatóság 2015. november 21.-én Hegyi Barbara színművésznő előadásában ismerhette meg, a 2015-ös 16 Akciónap a nők elleni erőszak eseménysorozatnak a NANE Egyesület által szervezett nyitóprogramján, az ELTE Jogi Karának dísztermében.) 

Nekünk írták

(Bármilyen azonosító adatot mindenhol megváltozattunk, beleértve a levélírók nevét is.)

Erika levele (2011 december):

Miért fontos menni?

Hogy miért maradunk, azt mi, bántalmazott emberek tudjuk, de szeretném megosztani: miért jó, ha mégis megyünk! Lassan már 5 éve egy szép március végi napon mindent hátrahagyva jöttem el a gyerekekkel. A "mindent" akkor még a ház, a viszonylagos jómód jelentette. A 12 év alatt amíg a házasság tartott többször is menekültem, majd visszatértem. Azt hittem, mindenki sajnálni fog és segítségemre siet majd. Nem így történt. Most már tudom, csupán azért mert biztosak voltak az emberek abban, hogy úgyis ismét visszatérek előző életemhez. Sokan nem is igazán hitték el történeteimet az átélt borzalmakról. Miért is hittek volna nekem amikor soha jelét nem adtam a külvilág és a barátok felé csúfos életem egyetlen mozzanatának sem. Jó lett volna panaszkodni, vádolni, hibáztatni mások előtt azt az embert...Rájöttem, hogy nincs értelme, máshonnan kell segítséget kérnem. Elkezdődött a válás: ügyvéd, megalázó tárgyalások sorozata. Nyugalmunk nem volt a gyerekekkel, hiszen hol szép szóval, hol zaklatva akarta visszakapni a játékszereit a bántalmazó ember. Aztán találtam egy telefonszámot. Kicsit reményt vesztve hívtam, hiszen mi reményem maradt még? Kedves csöndes hang a vonal másik végén, figyelt minden mondatomra...nem igazán hittem, hogy megtörténhetett velem! Ez volt az első dolog eljövetelem óta ami reménnyel töltött el. Figyelnek rám! Közben elváltam, eltelt pár év... Nyugalom volt, nem keresett többé minket. Nem ismertem a törvényt, nem tettem semmit 3 évig, hogy eltiltassam végleg a gyermekeitől. Homokba dugtam a fejem, hiszen eddig nem jött felénk sem, gondoltam többé nem is látom... Közben az ember felejt már már azt mondhatnám, hogy sajnáltam azt az embert, hogy nem látja a gyermekeit cseperedni. Az óvodásból iskolás lett, a nagyobb pedig más városba került, 6 osztályos gimnáziumba. Úgy gondolok ezen korszakomra, mint a kagylóra, amely kezd megnyílni. Figyeltem a másik ember bajára, próbáltam szegény sorsú családokon segíteni. Sok embert sikerült magam mellé állítani, ruhákat, pénzt bútorokat gyűjtöttünk egy-egy ember számára. Azt is mondhatnám, hogy éltem, célom volt: segíteni és nem kérdezni, hogy "miért marad". Néha azért még a hátam mögé néztem az utcán, nem követ-e egy ismerős, rég nem látott alak. Nálam soha nem szól már hangosan sem tévé, sem rádió... azt hiszem, állandóan résen vagyok. Végül egy számomra rettenetes napon előkerült követelve a gyerekek bíróság által megítélt láthatását. Tehetetlenség, keserűség, csalódottság és még minden rettenetes érzés kavargott bennem!!! Hová fordulhatnék? Ismét előkerült a réges régen hívott telefonszám... semmi nem változott. A segítség azonnal és a mai napig elkísér. Több éve már, hogy részem van ebben a szerencsében. Nem vagyok már egyedül, van aki elkísér nehéz utamon... Újra ember vagyok, igaz néha sírok, de tudok már nevetni. Azt hiszem megváltoztam, mivel már figyelnek rám az emberek. Karácsony közeledtével mint kiderült talán egy tucat ember összefogásával megleptem engem és a kölyköket ajándékokkal...Nem tudom név szerint, hogy kik ezek az emberek...talán a felét tudnám megnevezni. A többit nem tudom, és míg élek gondolkodhatom rajta. Azt mondják, hogy el sem hinném mennyien tisztelnek azért amit teszek és ahogyan élem az életem. Mi lett volna,ha maradok? Akkor is szeretnének, vagy az önsajnálat és a sorozatos bántalmazás miatt magamba fordulva élném hátralévő életemet? Azt mondják akik hisznek az ANGYALOK létezésében, hogy csak kérni kell őket és segítenek! Igen, most már én is tudom, hogy "hívni" kell, és megmentenek, támogatnak minket elesett emberi lényeket! Köszönöm! Nagyon Boldog Karácsonyt Kívánok!

 

Ágnes története (2011. november)

Tizenhat évvel idősebb, 190 magas, különös, elvált ember volt, afféle csodabogár. Talán az vonzott engem... Magánéletéről, volt házasságáról bölcsen hallgatott. Csak a szakmai sikereiről, imponáló ténykedéseiről, jómódú, vagy (és) hírneves barátairól lehetett tudni. Szeretett is velük dicsekedni, sznob volt. Munkakapcsolatunk alakult át szerelemmé, egy évre rá megesküdtünk. A volt felesége és egyik szeretője gyakran zaklatott minket (bár ez a férjemet nem zavarta). Magam akkor 30 éves, csinos, kétdiplomás nő lévén -- szüleim szeme fénye -- a biológiai órám által (is) irányítva gyermeke(ke)t szerettem volna, de már ezen a ponton erős ellenállásba ütköztem. Gyűlölte az összes szeretet-kapcsolatomat (család, barátok, kollégák), és igyekezett tőlük minél inkább elszigetelni, elidegeníteni. Persze a tágabb családomban lévő ex-diplomata rokonaimmal dicsekedett az ismeretségi körében, és az általuk nyújtott "kedvezményeket" is kihasználta (külföldi luxusutak, ajándékok). Két budapesti lakásom volt, egyiket el kellett adnom, a másikat -- szolgálati lévén -- miatta elveszítettem. Elgyengített, semmibe vett, gőgösen átnézett rajtam. A szüleim az ország másik végében, haza alig járhattam. Néha jött csak velem, mindenkit utált ott vidéken, pedig nem győztek a kedvében járni a szüleim. Addigra már beindult a "gépezet", a hatása alá kerültem, maga alá gyűrt, báb lettem. Elveszítve addigi felszabadult, mosolygós lényemet, személyiségemet, már azt csinált velem, amit kénye-kedve diktált. Szorongó, a maradék önbecsülésemet is fokozatosan elveszítő, szerencsétlen mellékszereplője lettem az életének, aki egyfolytában kiszolgáltam, "őriztem a tűzhely melegét". A látszatot, hogy ez egy jó házasság, mindketten próbáltuk megtartani. Gyönyörű, okos kisfiunkat (akinek megszületéséért tigrisként kellett küzdenem a férjemmel) már-már eszelősen féltettem, hiszen az óvodai és iskolai visszajelzések mind arra engedtek következtetni, hogy a családi konfliktusok áldozata a gyermek is. Híres pszichológusnőhöz jártunk a gyermekkel, aki nyugtatót adott, bár én egy családterápiában jobban bíztam volna, de a férjemet abba nem lehetett bevonni. 

Legtöbbször verbális, lekicsinylő támadásokat kaptam, mindig a kisfiam füle hallatára. Időnként fékezhetetlen dühében összetörte a tárgyaimat, bezárta a szobáját, eldugdosott előlem mindent, amit féltett. Azt gondolom, beteg ember, aki másokat is megbetegít... Már rég nem hasonlítottam egykori énemre... 16 év után elváltunk. Ahol csak tudott, lejáratott, a legalpáribb módon, rossz híremet keltve, összefogott akivel csak lehetett. Sajnos ehhez nemcsak a volt ügyvédem, hanem családtagjaim -- akiket addig a férjem lenézett, ember-számba sem vett -- is asszisztáltak. Már tudom, ez utóbbiak mindig irigyek voltak rám. A volt férjem egy 250-300 milliós vagyonon ül, kizárt bennünket a lakásból, majd a bíróságtól meg is kapta a kizárólagos használati jogot. Gyerektartást nem fizetett, albérletben laktam a kisfiammal a fővárosban, míg a férjem a szép nagy budai -- közös -- általam igényesen berendezett otthonunkban élt, és ott él a mai napig is (az én stafírungjaim, bútoraim, porcelánjaim között). Mi a most 15  éves fiammal a 82 éves özvegy Édesanyám vidéki házában élünk, elég nehéz körülmények között, mondhatom. Két évvel ezelőtt, amikor az akkori "remek" ügyvédem jóvoltából a gyermekemet a bíróság az apának ítélte, összeomlottam, majd néhány hét múlva -- már csont soványan -- egy vizsgálaton rosszindulatú daganatot találtak a testemben (két operáció követte).

Azóta sokat tisztult a kép előttem, bár a kálváriánk még tart. Tehát, a tanulságokat levonja az ember, önismeret, terápiák, tudom, mit csináltam rosszul. Már nem akarok mindenkinek megfelelni, és hagyni, hogy élősködjenek rajtam. Csak az tud ennyi fájdalmat okozni az embernek, akit (valaha) nagyon szerettünk... Nem akartam észrevenni a már az elején mutatkozó árulkodó jeleket sem. Az emberek hajlamosak az erősebb, tehetősebb mellé állni, így magunk maradtunk a sok megoldandó problémával. Spronz Júliának igaza van: amíg a férfiak a jogszabályalkotók, sok minden miatt nincs érdekükben a bántalmazott nők és gyermekek helyzetén javítani. A HATALOMMAL SZEMBEN NEHEZEN LEHET VALAKINEK IGAZA. Hiába a fellebbezések, akinek a jogait elvették, annak nagyon nehéz az útja, és kevés esélye marad a túlélésre (pláne, ha ez még betegséggel is társul).

Túlélők munkái

A művészet erejét sok túlélő hasznosítja a gyógyulása útján és egyben azért, hogy mások számára érthetőbben és átélhetőbben tudja megjeleníteni a tapasztalatait. Képek, filmek, írások, versek, zenék sokasága tanúskodik erről a művészetek összes ágában. A NANE Egyesület 2011-ben pályázatot hirdetett olyan művészeti alkotások (vers, rövid prózai művek, fotó, rövidfilm, plakát stb.) létrehozására, melyeknek témája a nők elleni párkapcsolati erőszak, beleértve a testi, szóbeli, lelki, szexuális és gazdasági erőszakot. A pályázatra nagyon sok alkotás érkezett, amit nagy örömmel fogadtunk, és ezúton is köszönjük a pályázóknak, hogy ebben a nehéz témában létrehozták alkotásaikat és azokat elküldték nekünk. A pályázat eredményhirdetése 2011. december 14-én a Tilos Rádió Drágám, hol a vacsorám? című műsorában volt, a nyertes pályaműveket itt lehet olvasni.

A linkek menüben pedig néhány más, a művészet erejével ható honlapot is találhat.