A PTSD kialakulását valószínűsítő tényezők (ún. "kockázati tényezők")

Általánosságban elmondható, hogy a traumatikus eseményt átélt emberek 20-30%-ában fejlődik ki a poszttraumás tünetegyüttes, ha a traumatikus esemény például egy természeti katasztrófa. Szexualizált erőszak esetén azonban ez az arány megsokszorozódik: a nemierőszak-túlélő nők és lányok körülbelül 80%-ánál fejlődik ki a PTSD. A különbség okai összetettek. Valószínűbb a PTSD kialakulása, vagy súlyosabban lehetnek a tünetek,

  • ha a trauma nem egy kiszámíthatatlan természeti katasztrófa következménye, hanem egy másik ember okozta (tudatosan).
  • ha az áldozat ismeri az elkövetőt. Szexualizált erőszak esetén az elkövető gyakran az áldozat közvetlen baráti köréből vagy társas környezetéből származik, pl. a partnere, az apja, stb.
  • ha nincs megfelelő támogató környezet. A szexualizált erőszak még mindig tabutémának számít, nem lehet róla beszélni, nem biztonságos róla beszélni. A magyar közvélekedés a szexualizált erőszakkal (és a bántalmazással) kapcsolatban még mindig nagyon áldozathibáztató, sőt gyakran nem is hisznek az áldozatoknak. A túlélők sokszor azért sem beszélnek az őket ért erőszakról, mert – különösen, ha az erőszak a gyerekkorban történt vagy kezdődött – az erőszaktevő súlyosan megfenyegette őket, elhitette velük, hogy úgysem hisznek majd nekik, vagy megvásárolta valamivel a hallgatásukat.
  • ha az áldozat folyamatosan erőszaknak van kitéve. Ez akkor a legkönnyebben kivitelezhető az elkövető részéről, ha együtt él az áldozattal, vagy rendszeres kapcsolatban áll vele valamilyen módon. Egy bántalmazó kapcsolatban az elkövető az áldozatot módszeresen és rendszeresen elnyomja, fizikai, szóbeli, szexuális erőszakot alkalmaz ellene, illetve elzárja fontos társadalmi és gazdasági erősforrásoktól (barátaitól, családjától elszigeteli, nem engedi dolgozni, stb.). Ilyen esetekben tehát traumatikus események egymásra halmozódó sorozatáról beszélhetünk.
  • ha eleve traumatizált embert ér újabb erőszak. Ekkor óriási a retraumatizáció esélye. (Ez a pont megint csak a bántalmazó párkapcsolatban vagy családban élők veszélyeztetett helyzetére mutat rá.)
  • ha az áldozat az erőszak alatt teljes tehetetlenséget él át. Nemi erőszak esetén az áldozatok különösen gyakran számolnak be „lefagyásról”, ami azt jelenti, hogy teljesen bénultnak és tehetetlennek érzik magukat az erőszak alatt.
  • ha az áldozat életveszélyes helyzetbe kerül vagy intenzív halálfélelmet él át. A nemi erőszak és a bántalmazás során az áldozatok csaknem mindig életveszélyes helyzetbe kerülnek. A szexuális erőszak túlélők nagy hányada számol be arról, hogy halálfélelme volt. Az elkövetők gyakran valóban olyan tárgyakkal (pl.: kés) fenyegetik meg az áldozatot, amivel meg is tudják ölni, de ez nem szükséges ahhoz, hogy az áldozat halálfélelmet éljen át.
  • ha az áldozat disszociatív állapotba kerül a traumatikus helyzet során, ami azt jelenti, hogy eltávolodik a testétől, az élménytől, mintha kívülről nézné saját magát és az eseményt. Ez a fajta reakció is különösen gyakori nemi erőszak esetén.
  • ha a közösségi vagy intézményi reakció közönyös vagy áldozathibáztató. Nagyon fontos tehát a tünetegyüttes kialakulásának megelőzésében, hogy az áldozattal kapcsolatba kerülő szakemberek, rendőrök, szociális munkások, orvosok megfelelő empátiával közelítsenek az áldozathoz és ne kicsinyeljék le a traumatikus esemény jelentőségét vagy annak hatását, például ne használjanak bagatellizáló nyelvezetet.
  • ha a túlélőnek kicsi az önértékelése. A nőkre általában jellemző az alacsony önértékelés (melynek okai a társadalomban és a szocializációs folyamatban keresendők, nem az egyénben). Ezt súlyosbítja a Magyarországon jellemző áldozathibáztató attitűd, azzal, hogy az elkövető helyett az áldozatra teszi a felelősséget, így növeli annak bűntudatát, tehetetlenség-érzését, szégyenét, megerősíti negatív önképét.

Forrás: European Trauma Network: Kockázati tényezők

NANE EgyesületPatent Egyesület

Itt a biztonságos internetes böngészésről kaphat tájékoztatást