Segítői kihívások traumatizált ügyféllel való együttműködés esetén

Traumatizált személyekkel dolgozni sokszor nehéz lehet, de fontos, hogy ezt szakmai kihívásként kezeljék az orvosok, rendőrök, szociális munkások. Ha a segítők a túlélő helyzetének, az átélt élményeknek tulajdonítják az áldozat együttműködést nehezítő viselkedését, és nem neheztelnek rá emiatt, több sikerre számíthatnak. Ebben segít, ha megismerik, mi jellemző a traumatizált személyekre és miért.

A traumatizált ember általában retteg az elkövetőtől és ez nagymértékben befolyásolja tetteit, döntéseit. Ha például feljelentést tesz, előfordulhat, hogy később az elkövetőtől való félelmében visszavonja azt. Vagy például elhatározza, hogy elhagyja az elkövetőt, de aztán meggondolja magát, mert retteg a bosszújától. Azt is hozzá kell tennünk, hogy ezek a félelmek teljesen megalapozottak, a bántalmazó általában akkor követi el a legsúlyosabb támadásokat, amikor tudomására jut, hogy az áldozat elhagyja.

A trauma következtében az áldozat világképe megváltozik, a biztonságos világba, az emberek jóindulatába vetett hite megrendül, nem bízik többé abban, hogy vele nem fognak rossz dolgok történni és őt nem fogják mások bántani, ezért mindenkivel bizalmatlanul viselkedik, hogy megvédje önmagát.
Általában az is jellemző, hogy két csoportba osztja az embereket: azokra, akikben meg lehet bízni, és azokra, akikben nem. Mivel nagyon bizalmatlan, az áldozat könnyen átsorol embereket a megbízhatók közül a másik csoportba, ha a személy olyasmit csinál, amit bántónak érez, vagy ami miatt az a gyanúja támad, hogy a másik nem támogató vele, nem hisz neki, vagy bagatellizálja a vele történteket. Ennek a viselkedésnek az okát is abban kell keresnünk, ami a traumatizált személlyel történt (főleg, ha családon belüli erőszakról, bántalmazásról, nemi erőszakról beszélünk): megbízott valakiben, aki végül visszaélt ezzel a bizalommal és bántotta őt. Érthető tehát, ha az áldozat óvatos, igyekszik megvédeni magát a hasonló csalódásoktól.

Néha a traumatizált személyek meggondolják magukat és beszüntetik az együttműködést, mely viselkedés is a fent leírt félelemmel és bizalmatlansággal magyarázható. Fontos, hogy elfogadjuk a személy döntését, ne akarjunk helyette intézkedni, hiszen ezzel csak a már amúgy is meglévő kiszolgáltatottság-, kontrollvesztettség-érzését növelnénk.

Jellemző a traumatizált emberre, hogy minden változástól tart, mert a változások mindig bizonytalansággal járnak. Emiatt is lehet, hogy az áldozat akkor sem menekül, amikor erre lehetősége lenne: a bizonytalanság helyett inkább a már ismerős rosszat választja.

Előfordulhat, hogy az áldozatban kikényszerített kötődés alakul ki, és az elkövetőt támogatja olyan helyzetekben, amikor nem ezt várják tőle a segítők (pl.: büntetése enyhítését kéri, nem vall ellene). Stockholm szindrómának (és traumán alapuló, vagy traumás kötődésnek) is nevezik azt a jelenséget, amikor az áldozat pozitív érzéseket kezd táplálni a bántalmazó, a fogvatartó iránt, együtt érez vele. Ez a jelenség már néhány óráig tartó fogvatartás során is kialakulhat a túszokban, pedig nekik általában semmilyen, az eseményt megelőző pozitív élményük nincs a túszejtőkkel. Családon belüli erőszak vagy nemi erőszak esetén, ahol az áldozat rendszerint ismeri az elkövetőt és korábbi vagy aktuális pozitív tapasztalatai (is) vannak vele kapcsolatban, még nagyobb a szindróma kialakulásának esélye. Ennek ellenére a párkapcsolati erőszak leginkább egy túszhelyzethez hasonlítható, és így is érdemes rá tekinteni.

A túlélő beszédét gyakran túlfűtöttség és redundancia jellemzi, ezt sokszor „panaszkodásként” írják le a velük foglalkozó szakemberek. Ez a tünet visszavezethető a trauma okozta beszűkültségre: az érzelmileg meghatározó, traumatikus esemény egy-egy részlete betölti a tudatot, ezért a túlélő nem is tud másról beszélni.
A beszűkültség a traumatizált személy időfelfogását is eltorzíthatja: a múlt-jelen-jövő hármasa megborul, egyfajta múltban rekedtség jellemző, mivel egyáltalán nincs, vagy sérült a jövőképe, nehezére esik a jövőre gondolni vagy azt tervezni.

A segítők gyakran elégedetlenek a traumatizált személyek érdekérvényesítő képességével, tehetetlennek, passzívnak, közömbösnek találják a személyt. Fontos, hogy megértsék, hogy ez abból táplálkozik, hogy az áldozat (különösen családon belüli erőszak esetén) számtalanszor megélte azt, hogy ő hiába szeretne valamit, hiába tűz ki célokat, hiába szeretne valamin változtatni, az nem lehetséges, mert a bántalmazó nem engedi. Ha valaki sorozatosan ilyen helyzeteket él meg, akkor természetes, hogy elveszíti a reményt, és úgy érzi, hiábavaló bármit is tenni.

A traumás emlékek jellegéből is adódik néhány nehézség. A traumás emlékek nem úgy tárolódnak a memóriában, mint egy összefüggő eseménysor, hanem töredezettek, homályosak, álomszerűek. Ebből adódóan szinte lehetetlen őket eseménysorként felidézni, pedig sok esetben ezt várják az áldozatoktól.
A traumás emlékre jellemző továbbá, hogy változik, idővel újabb és újabb emlékdarabok kerülnek felszínre. Emiatt előfordul, hogy az áldozat megváltoztatja a vallomását. Fontos, hogy tudjuk, ez nem az áldozat szavahihetőségét vonja kétségbe, az áldozat nem össze-vissza beszél, a traumás emlékek felidézésére ez a fajta változékonyság, késleltetettség jellemző.


A traumás emlékek további sajátossága, hogy általában leválasztódnak az érzelmekről, felidézésük során a túlélő gyakran egyáltalán nem mutat érzelmi reakciókat. Fontos tudnunk, hogy ez is az emlék traumás jellegéből fakad, tehát ha a túlélő nincs láthatóan rosszul, mikor elmeséli a szörnyűségeket, az nem azt jelzi, hogy a dolog meg sem történt, hanem azt, hogy az élmény traumatikus volt a számára.

 

Forrás: European Trauma Network: Az együttműködés nehézségei

NANE EgyesületPatent Egyesület

Itt a biztonságos internetes böngészésről kaphat tájékoztatást