A traumatizált emberekkel való párbeszéd eltér a hétköznapi beszélgetéstől. A segítő beszélgetés során ilyenkor olyan emberrel kell szót értenünk, aki krízishelyzetben és esetleg életveszélyben van, és akit talán néhány órája ért súlyos lelki és/vagy testi megrázkódtatás. Ezért jó, ha a beszélgetés során tudatosan alkalmazunk bizonyos kommunikációs technikákat. Akinek képzésénél fogva nem természetes például a visszatükröző meghallgatás, az értő figyelem, a kimondás, az átfogalmazás, a nyitott kérdések és az erkölcsi állásfoglalás használata, annak érdemes e módszereket külön tréningen elsajátítania, hogy a lehető legtudatosabban irányíthassa a beszélgetés menetét és közölhesse a traumatizált személy számára szükséges információkat.

(Forrás: Miért Marad? kézikönyv, Hogyan segíthetünk? szórólap)

Mit tegyünk, mondjunk?

• Tegyük világossá azt a meggyőződésünket, hogy a bántalmazás nem az áldozat, hanem az elkövető  felelőssége. Ha ebben nem vagyunk biztosak, vagy nem ez a meggyőződésünk, akkor érdemes nem erőszaktúlélőkkel, hanem más célcsoporttal dolgoznunk!
• Segítsünk, hogy a kliens biztonságban érezze magát. Ehhez ítélkezésmentes közegre van szüksége. Lehet, hogy túlságosan fél, és nem mer a problémákról beszélni, vagy még mindig önmagát hibáztatja.
• Biztosítsuk arról, hogy nem élünk vissza a bizalmával, és ezt tartsuk is be. Anélkül, hogy a bízna bennünk, nem tud nyíltan beszélni az érzéseiről és a kapcsolatban megélt erőszakról. Ha a bizalom hosszabb idő alatt alakul ki, és csak akkor, ha az áldozat meggyőzödik arról, hogy valóban nem élünk vissza a bizalmával, akkor jól végeztük a dolgunkat (nem vártunk el feltétlen bizalmat valakitől, aki nem ismert minket korábban).
• Mutassuk ki, hogy fontos nekünk a biztonsága és komolyan vesszük azokat a problémákat, amelyekkel szembe kell néznie.
• Ismerjük el a bántalmazott nő tapasztalatait. Ha megkérdőjelezzük az átélt élményeinek súlyát, félelmét, azzal pontosan ugyanazt tesszük, mint a bántalmazó.
• Egyértelműen jelezzük, hogy elítéljük az erőszakot. A bántalmazott nő valószínűleg már ezerszer hallotta, hogy „Persze, az erőszak nem helyes, de az ember nem rágódhat mindig a sérelmein”. Nem segítünk rajta, ha arra biztatjuk: felejtse el, ne foglalkozzon többé az őt ért erőszakkal. Már csak azért sem, mert a párkapcsolati erőszak jellemzően eszkalálódik, és eljön a pont, amikor egy egész intézményrendszer fogja tőle elvárni, hogy lépjen fel ellene.
• Tudassuk vele, hogy joga van segítséget kérni. Felhívhat egy segélyvonalat, próbálhat krízisellátást, és/vagy anyaotthoni helyet találni , kereshet egy megértő pszichológust. Tudassuk vele, hogy nem feladata, hogy egyedül legyen úrrá az erőszakon, hogy a szisztematikus erőszak hálójából az emberek általában nem szoktak tudni egyedül kikerülni.
• Segítsünk neki feltérképezni, hogy kikhez tud még fordulni. Lehet, hogy helyzeténél vagy természeténél fogva vállalható számára, hogy barátaival, szomszédjaival, ismerőseivel is beszéljen a bántalmazásról. Ha erre lehetőséget látunk, biztassuk rá. Esetleg meglepetéssel tapasztalja majd, hogy más, kívülről tökéletesnek látszó házasságokban is történnek ilyen dolgok. Ne feledjük: a családon belüli erőszak egyik létfenntartó eleme a hallgatás.
• Derítsük fel választási lehetőségeit. Tanácsadás helyett az ő kreativitását, helyzetismeretét vegyük figyelembe. Elsődleges feladatunk a minél szélesebb körű információnyújtás, olyan lehetőségek felvetése, amelyekre helyzeténél és állapotánál fogva talán már régen nem gondol. Hasznos például a szóba jöhető segítőkész rokonok, barátok és ismerősök körének újragondolása, egyéb erőforrásainak újra-feltérképezése. Erőforrás lehet pl. egy végzettség, szakma, jogosítvány, tapasztalat valamiben, bármely készség, tulajdonság, jövőbeni cél.
• Segítsük, hogy a saját erejére alapozzon. Ne feledjük: a bántalmazás elviselése rendkívüli erőt igényel – a bántalmazott nők egyáltalán nem gyengék, csak éppen nem a biztonságuk előtérbe helyezésére használják erőiket, hanem az erőszakos partnerrel való együttmaradás, a neki való megfelelés vagy a puszta túlélés érdekében.
• Tartsuk tiszteletben a jogát, hogy ő maga döntsön. A tapasztalatok szerint a bántalmazott nők átlagosan három-négy alkalommal térnek vissza a kapcsolatba, mielőtt végleg kilépnek belőle, összesen mintegy hét évet töltve az erőszakos párkapcsolatban. Fel kell tehát készülnünk arra a lehetőségre is, hogy ügyfelünk visszamegy a bántalmazóhoz. Ne feledjük azonban, hogy ő ismeri legjobban a helyzetét: bármit dönt is, neki kell a döntésével együtt élnie. A segítő feladata nem az, hogy a döntést saját érzelmei szerint adott irányba befolyásolja.
• Hagyjuk, hogy elmondja a történetét. Éreztessük vele, hogy hiszünk neki és meg akarjuk hallgatni. Ne szakítsuk félbe, és legyünk jó hallgatók.
• Hagyjuk, hogy szabadon kifejezhesse az érzelmeit. Joga van dühösnek lenni, félni, sírni. Talán hosszú évek óta ez az első alkalom, amikor biztonságban érzi magát, hogy kifejezhesse az érzéseit arról, hogy erőszak áldozata. Megértéssel, empátiával és türelemmel forduljunk felé.
• Fejezzük ki aggodalmunkat az ő és gyerekei biztonsága miatt. Sok bántalmazott nő maga előtt is igyekszik tagadni, hogy erőszak áldozata, vagy hogy gyerekeivel együtt veszélyben van.
• Emlékeztessük rá, hogy nincs egyedül. A bántalmazott nő számára megdöbbentő lehet a felfedezés, hogy rajta kívül több ezer nő van hasonló helyzetben. Ha kapcsolatot talál másokkal, megtörik az elszigeteltsége, amely a bántalmazó kapcsolat egyik fő pillére.
• Tudassuk vele, hogy van kiút. Noha az állami beavatkozás igen csekély e témában, sok nőnek sikerül elhagynia az őt bántalmazó férfit. Tartsunk kéznél szórólapokat a segélyvonalakról, elérhető anyaotthonokról, átmeneti szállásokról, internetes honlapokról, szociális juttatásokról és egyéb intézményes lehetőségekről, amelyeket szükség esetén átadhatunk neki.
• Erősítsük meg abban, hogy senki nem érdemli meg, hogy bántsák. Emlékeztessük, hogy nem az ő személye vagy viselkedése a bántalmazás oka, ezek csak kifogások a férfi részéről. Valószínű, hogy van olyan tapasztalata, amikor ő változott vagy változtatott – abban a reményben, hogy akkor nem fogja bántani a partnere –, de ez mégsem vezetett a várt eredményre. Azért talán tud felelősséget vállalni, hogy benne marad-e egy ilyen kapcsolatban, és meddig, de a partnere bántalmazó viselkedéséét, magukért a bántásokért nem.
• Tartsuk szem előtt, hogy talán zavarban van, és megalázottnak érzi magát, amiért bántalmazzák. Mivel úgy érzi, ő a felelős a párkapcsolat minőségéért, úgy érezheti, ő a hibás a kapcsolat „megromlása” miatt. Az is lehet, hogy régebben tagadta az erőszakot, de most mégis segítséget kér. Netán korábban már megszakította a kapcsolatot a férfival, és attól fél, hogy emiatt most nem hisznek majd neki. Tartózkodjuk attól, hogy ilyesmiért szemrehányást tegyünk neki. Ellenkezőleg, erősítsük meg, hogy jól teszi, ha most mégis beszél a tapasztalatairól, és tegyünk meg minden tőlünk telhetőt azért, hogy valóban ne legyen oka megbánni, hogy bízott bennünk.
• Értsük meg és vegyük figyelembe, ha ambivalensek az érzései. Bár a partnere bántalmazza, ő esetleg mégis szereti, és nem akar lemondani a kapcsolatról. Fogadjuk el ezt az érzelmi kettősséget.
• Ismerjük fel a tévhiteit. A családon belüli erőszakról szóló tévhitek még mindig mélyen benne vannak a köztudatban. A nők gyakran maguk is hisznek ezekben, még akkor is, ha saját tapasztalataik e sztereotípiák ellen szólnak is. Az egyik leghatékonyabb beavatkozási lehetőségünk a tények és adatok ismertetése, valamint a tévhitek fokozatos eloszlatása.
• Vegyük figyelembe azokat a társadalmi tényezőket, amelyek befolyásolhatják viselkedését. Sokak számára a saját családjukból hozott, vagy vallási, társadalmi, kultúrális, politikai hátterük és magukává tett értékek megnehezíthetik a bántalmazással szembeni védekezést, és a bántalmazó kapcsolatból való kilépést. Igyekezzünk az általános emberi alapszükségleteket és jogokat előtérbe helyezni ilyenkor, amelyek mindenkinek járnak, a fentiektől függetlenül: a biztonsághoz, testi és lelki épséghez, autonómiához, alapvető szabadságokhoz való jogokat. 
• Figyeljük a személyes hozzáállásunkat. Őszintén elemezzük az erőszakhoz való viszonyulásunkat, saját reakcióinkat és tapasztalatainkat. Törekedjünk arra, hogy se értékeink, se előítéleteink ne jelenjenek meg a segítő beszélgetésben. Ha problémánk van egy kliensünkhöz való viszonyulásunkkal, inkább küldjük őt egy másik szervezethez vagy segítőhöz, mi magunk pedig dolgozzunk a témán szupervízióban vagy másik segítővel.
• Figyeljünk rá, nem magunk előtt akarunk-e mindentudó szakembernek tűnni. A bántalmazott nőnek már rengetegen – beleértve a bántalmazót is – próbálták megmondani, mit kellene tennie. Éppen az a problémája, hogy sokáig nem volt rá lehetősége, és ezért (újra) meg kell tanulnia, hogy joga van a saját érdekében, saját döntést hozni.
• Legyünk tisztában a saját frusztrációnkkal. Előfordul, hogy a kliens nem tud olyan gyorsan változtatni az életén, ahogyan azt mi szeretnénk – különösen akkor, ha nincs biztonságban. Viszont lehet, hogy az a segítség lesz a változás megindítója, amit ma tőlünk kap. Szüksége van rá, hogy tudja, mi támogatjuk, és türelmesek leszünk vele.

Mit ne tegyünk, mondjunk?

• Ne felejtsük el, hogy az állandó veszélyhelyzet negatívan befolyásolja a döntési és cselekvési képességét. Érthetően és körültekintően magyarázzuk el neki a különböző lehetőségeit. Nyújtsunk neki elegendő információt, hogy minden lehetőségről tudjon. Értékeljük a saját megoldási javaslatait. Ne felejtsük el, hogy lehetnek más problémái is, amelyek azonnali beavatkozást igényelnek. Ne mulasszuk el feltérképezni, hogy van-e mit ennie, szüksége van-e gyógyszere, lakhatásra, tud-e gondoskodni önmagáról vagy a gyerekeiről, és esetleg nincsenek-e öngyilkossági gondolatai. E problémák megoldása érdekében szükség esetén lépjünk kapcsolatba más intézményekkel vagy szervezetekkel is.
• Ne büntessük, ha szerintünk „rossz” döntést hoz. Nagy feladat nem éreztetni a klienssel, ha látszólag „rossz” döntést hoz, főleg ha sok munkát fektettünk már az ügyébe. A támogatás és együttműködés visszavonása, amikor a nő visszatér a bántalmazóhoz, az egyik legsúlyosabb hiba, amit segítőként elkövethetünk. Ne feledjük: a bántalmazott nők átlagosan háromszor-négyszer térnek vissza partnerükhöz, mire végleg kilépnek a kapcsolatból. Ne felejtsük el, hogyan hat az emberre az elszigeteltség és az elnyomottság. Lehetséges, hogy a nő fizikailag és/vagy társas szempontból még inkább elszigetelt a lakóhelye, anyanyelve, gazdasági függősége, képzetlensége vagy állampolgársága miatt.
• Ne mi akarjuk eldönteni, hogy elmenjen-e vagy maradjon. Ne feledjük, hogy az áldozat össze van zavarodva és elsősorban információra és támogatásra, nem pedig tanácsra vagy utasításokra van szüksége.
• Ne őt hibáztassuk azért, ami vele történt. Ez a leggyakrabban akkor szokott előfordulni, ha a segítő tehetetlennek vagy alkalmatlannak érzi magát.
• Ne cselekedjünk helyette. Ahhoz, hogy visszanyerje önbecsülését és erejét, neki magának kell cselekednie (de természetesen, mint fentebb láttuk, egyáltalán nem egyedül és magára hagyottan!). Ha megpróbálunk helyette cselekedni, azzal csak megerősítjük őt az alacsony önértékelésében és a passzív áldozati szerepben. Ez alól csak akkor van kivétel, ha biztosak lehetünk benne, hogy pl. a feljelentés megtételének átvállalásával biztonságát növelhetjük, és teljesen biztosak vagyunk abban, hogy a hatóságok a feljelentés nyomán a megfelelő védelmi intézkedéseket meg fogják tenni, vagy mi ezeket meg tudjuk tenni. 
• Ne szóljuk le a bántalmazót. A nő negatív érzelmei mögött nemegyszer bizonytalanság, törődés, gyengédség vagy szerelem rejtőzik. Ítélkező szavainkra önkéntelenül is védeni és mentegetni kezdheti a bántalmazót: annyira azért nem rossz ember. Az elkövető személyének kritizálásával egyben a nőt is leszóljuk a választása miatt. Csak az erőszakos viselkedést ítéljük el, ne az embert.
• Ne akarjuk sürgetni a döntését. A bántalmazott nőnek időre van szüksége ahhoz, hogy megbizonyosodjon az érzéseiről, és átgondolt döntést hozzon.
• Ne kicsinyeljük le a tapasztalatait és az érzelmeit. Ettől könnyen elveszítheti a belénk vetett bizalmát.
• Ne tereljük a figyelmét más problémákra. Ha kényelmetlenül érezzük is magunkat, ne akarjuk elkalandozni a bántalmazás témájától. Az elsődleges kérdés, amivel foglalkoznunk kell, a bántalmazott nő (és gyerekei) biztonsága.
• Ne vádoljuk azzal, hogy nem jó anya. A bántalmazott nőnek éppolyan nehéz megvédenie a gyerekét, mint saját magát. Kritika helyett támogatásra van szüksége, hogy ezen változtathasson.
• Ne próbáljuk rávenni, hogy „változzon meg”, hogy így kerülje el a bántalmazást. Ezzel ismét az ő viselkedésére tereljük a felelősséget. Mivel nem ő irányítja az erőszakot, így megelőzni sem tudja.
• Ne hitessük el vele, hogy ha asszertívebben viselkedik (vagyis ha igényeit és érdekeit önérvényesítő módon tudja kifejezésre juttatni), akkor majd abbamarad az erőszak. Ha erősebb az asszertivitása, talán még nagyobb veszélybe kerül. Bízzunk a „zsigeri” érzéseiben afelől, hogy mit tehet és mondhat úgy, hogy még biztonságban maradjon.

Gyakorlati példákat talál a hatékony valamint a nem megfelelő válaszokra a Miért Marad? c. kiadvány 79-80. oldalán.