(Bármilyen azonosító adatot mindenhol megváltozattunk, beleértve a levélírók nevét is.)

Miért fontos menni?

Hogy miért maradunk, azt mi, bántalmazott emberek tudjuk, de szeretném megosztani: miért jó, ha mégis megyünk! Lassan már 5 éve egy szép március végi napon mindent hátrahagyva jöttem el a gyerekekkel. A “mindent” akkor még a ház, a viszonylagos jómód jelentette. A 12 év alatt amíg a házasság tartott többször is menekültem, majd visszatértem. Azt hittem, mindenki sajnálni fog és segítségemre siet majd. Nem így történt. Most már tudom, csupán azért mert biztosak voltak az emberek abban, hogy úgyis ismét visszatérek előző életemhez. Sokan nem is igazán hitték el történeteimet az átélt borzalmakról. Miért is hittek volna nekem amikor soha jelét nem adtam a külvilág és a barátok felé csúfos életem egyetlen mozzanatának sem. Jó lett volna panaszkodni, vádolni, hibáztatni mások előtt azt az embert…Rájöttem, hogy nincs értelme, máshonnan kell segítséget kérnem. Elkezdődött a válás: ügyvéd, megalázó tárgyalások sorozata. Nyugalmunk nem volt a gyerekekkel, hiszen hol szép szóval, hol zaklatva akarta visszakapni a játékszereit a bántalmazó ember. Aztán találtam egy telefonszámot. Kicsit reményt vesztve hívtam, hiszen mi reményem maradt még? Kedves csöndes hang a vonal másik végén, figyelt minden mondatomra…nem igazán hittem, hogy megtörténhetett velem! Ez volt az első dolog eljövetelem óta ami reménnyel töltött el. Figyelnek rám! Közben elváltam, eltelt pár év… Nyugalom volt, nem keresett többé minket. Nem ismertem a törvényt, nem tettem semmit 3 évig, hogy eltiltassam végleg a gyermekeitől. Homokba dugtam a fejem, hiszen eddig nem jött felénk sem, gondoltam többé nem is látom… Közben az ember felejt már már azt mondhatnám, hogy sajnáltam azt az embert, hogy nem látja a gyermekeit cseperedni. Az óvodásból iskolás lett, a nagyobb pedig más városba került, 6 osztályos gimnáziumba. Úgy gondolok ezen korszakomra, mint a kagylóra, amely kezd megnyílni. Figyeltem a másik ember bajára, próbáltam szegény sorsú családokon segíteni. Sok embert sikerült magam mellé állítani, ruhákat, pénzt bútorokat gyűjtöttünk egy-egy ember számára. Azt is mondhatnám, hogy éltem, célom volt: segíteni és nem kérdezni, hogy “miért marad”. Néha azért még a hátam mögé néztem az utcán, nem követ-e egy ismerős, rég nem látott alak. Nálam soha nem szól már hangosan sem tévé, sem rádió… azt hiszem, állandóan résen vagyok. Végül egy számomra rettenetes napon előkerült követelve a gyerekek bíróság által megítélt láthatását. Tehetetlenség, keserűség, csalódottság és még minden rettenetes érzés kavargott bennem!!! Hová fordulhatnék? Ismét előkerült a réges régen hívott telefonszám… semmi nem változott. A segítség azonnal és a mai napig elkísér. Több éve már, hogy részem van ebben a szerencsében. Nem vagyok már egyedül, van aki elkísér nehéz utamon… Újra ember vagyok, igaz néha sírok, de tudok már nevetni. Azt hiszem megváltoztam, mivel már figyelnek rám az emberek. Karácsony közeledtével mint kiderült talán egy tucat ember összefogásával megleptem engem és a kölyköket ajándékokkal…Nem tudom név szerint, hogy kik ezek az emberek…talán a felét tudnám megnevezni. A többit nem tudom, és míg élek gondolkodhatom rajta. Azt mondják, hogy el sem hinném mennyien tisztelnek azért amit teszek és ahogyan élem az életem. Mi lett volna,ha maradok? Akkor is szeretnének, vagy az önsajnálat és a sorozatos bántalmazás miatt magamba fordulva élném hátralévő életemet? Azt mondják akik hisznek az ANGYALOK létezésében, hogy csak kérni kell őket és segítenek! Igen, most már én is tudom, hogy “hívni” kell, és megmentenek, támogatnak minket elesett emberi lényeket! Köszönöm! Nagyon Boldog Karácsonyt Kívánok!

Tizenhat évvel idősebb, 190 magas, különös, elvált ember volt, afféle csodabogár. Talán az vonzott engem… Magánéletéről, volt házasságáról bölcsen hallgatott. Csak a szakmai sikereiről, imponáló ténykedéseiről, jómódú, vagy (és) hírneves barátairól lehetett tudni. Szeretett is velük dicsekedni, sznob volt. Munkakapcsolatunk alakult át szerelemmé, egy évre rá megesküdtünk. A volt felesége és egyik szeretője gyakran zaklatott minket (bár ez a férjemet nem zavarta). Magam akkor 30 éves, csinos, kétdiplomás nő lévén — szüleim szeme fénye — a biológiai órám által (is) irányítva gyermeke(ke)t szerettem volna, de már ezen a ponton erős ellenállásba ütköztem. Gyűlölte az összes szeretet-kapcsolatomat (család, barátok, kollégák), és igyekezett tőlük minél inkább elszigetelni, elidegeníteni. Persze a tágabb családomban lévő ex-diplomata rokonaimmal dicsekedett az ismeretségi körében, és az általuk nyújtott “kedvezményeket” is kihasználta (külföldi luxusutak, ajándékok). Két budapesti lakásom volt, egyiket el kellett adnom, a másikat — szolgálati lévén — miatta elveszítettem. Elgyengített, semmibe vett, gőgösen átnézett rajtam. A szüleim az ország másik végében, haza alig járhattam. Néha jött csak velem, mindenkit utált ott vidéken, pedig nem győztek a kedvében járni a szüleim. Addigra már beindult a “gépezet”, a hatása alá kerültem, maga alá gyűrt, báb lettem. Elveszítve addigi felszabadult, mosolygós lényemet, személyiségemet, már azt csinált velem, amit kénye-kedve diktált. Szorongó, a maradék önbecsülésemet is fokozatosan elveszítő, szerencsétlen mellékszereplője lettem az életének, aki egyfolytában kiszolgáltam, “őriztem a tűzhely melegét”. A látszatot, hogy ez egy jó házasság, mindketten próbáltuk megtartani. Gyönyörű, okos kisfiunkat (akinek megszületéséért tigrisként kellett küzdenem a férjemmel) már-már eszelősen féltettem, hiszen az óvodai és iskolai visszajelzések mind arra engedtek következtetni, hogy a családi konfliktusok áldozata a gyermek is. Híres pszichológusnőhöz jártunk a gyermekkel, aki nyugtatót adott, bár én egy családterápiában jobban bíztam volna, de a férjemet abba nem lehetett bevonni. 

Legtöbbször verbális, lekicsinylő támadásokat kaptam, mindig a kisfiam füle hallatára. Időnként fékezhetetlen dühében összetörte a tárgyaimat, bezárta a szobáját, eldugdosott előlem mindent, amit féltett. Azt gondolom, beteg ember, aki másokat is megbetegít… Már rég nem hasonlítottam egykori énemre… 16 év után elváltunk. Ahol csak tudott, lejáratott, a legalpáribb módon, rossz híremet keltve, összefogott akivel csak lehetett. Sajnos ehhez nemcsak a volt ügyvédem, hanem családtagjaim — akiket addig a férjem lenézett, ember-számba sem vett — is asszisztáltak. Már tudom, ez utóbbiak mindig irigyek voltak rám. A volt férjem egy 250-300 milliós vagyonon ül, kizárt bennünket a lakásból, majd a bíróságtól meg is kapta a kizárólagos használati jogot. Gyerektartást nem fizetett, albérletben laktam a kisfiammal a fővárosban, míg a férjem a szép nagy budai — közös — általam igényesen berendezett otthonunkban élt, és ott él a mai napig is (az én stafírungjaim, bútoraim, porcelánjaim között). Mi a most 15  éves fiammal a 82 éves özvegy Édesanyám vidéki házában élünk, elég nehéz körülmények között, mondhatom. Két évvel ezelőtt, amikor az akkori “remek” ügyvédem jóvoltából a gyermekemet a bíróság az apának ítélte, összeomlottam, majd néhány hét múlva — már csont soványan — egy vizsgálaton rosszindulatú daganatot találtak a testemben (két operáció követte).