Miért maradnak a nők?

Miért maradnak a nők a bántalmazó kapcsolatban?

 

Bár nem tartjuk feltétlenül jogosnak ezt a kérdést -- semmiképpen nem az előtt, hogy valaki arra keresné a választ, hogy miért bántalmaznak a férfiak -- olyan gyakran halljuk, és a bántalmazottak is olyan gyakran hallják, hogy alább felsoroljuk a legfontosabb okokat. Ha elolvasta a tévhitek és tények oldalt, akkor erre a kérdésre már ott is sok választ találhatott. Itt van azonban néhány további ok, amelyek a nőket általában benne tartják a kapcsolatokban – akkor is, ha partnerük erőszakos:

A nők és férfiak társadalmi szerepeiről szóló hiedelemrendszer a nőkre éppen úgy hat, mint a férfiakra

Gyerekkorukban a nők is sok mindent megtanulnak magukról és az emberi kapcsolatokról. Úgy nevelik őket, hogy elhiggyék: a legfőbb, esetleg egyetlen céljuk a nagy Ő-re várni, majd jó feleséggé és anyává válni, és megfelelni mások elvárásainak. A női szerepmodellek értelmében feladatuk boldoggá tenni a férjüket, családjukat, és ha valami miatt megromlik a kapcsolat, az ő dolguk, hogy megpróbálják rendbe hozni. Az erőszakról a nők is ugyanazt tanulták, amit a férfiak:

Az igazi férfi uralkodik a családban. A nőnek meg kell hunyászkodnia, és igazat kell adnia férjének, ha annak nem tetszik valami az ő viselkedésében. Sem a család, sem az ismerősök, sem a társadalom nem ítéli el, ha egy férfi veri a feleségét. A problémákat erőszakkal meg lehet oldani.

Amennyiben egy nő hosszabb távon bántalmazó kapcsolatban élt, illetve ha a környezete láthatóan azt az üzenetet sugározza felé, hogy a bántalmazás nem olyan jelentős probléma, előbb-utóbb maga is hinni kezd efféle tévhitekben.

 

Az erőszak ciklikussága

Lenore Walker pszichológus (Denver, Egyesült Államok) éveken át tanulmányozta a bántalmazó párkapcsolatokban lezajló folyamatokat. Az ő elmélete az „erőszak ciklusának” fogalma, amely segít megérteni az ilyen kapcsolatok dinamikáját. Walker szerint az erőszakos párkapcsolat egyfajta körforgás-jellegű, ciklikus mintázatot követ, melyben három jól elkülöníthető szakaszt figyelhetünk meg: a feszültség felgyülemlésének szakaszát, az erőszakkitörést és a „mézeshetek” szakaszát.

A feszültség felgyülemlése során a kapcsolatban egyre sűrűsödnek és súlyosbodnak a súrlódások: a férfi mindenben hibát talál, mindenbe beleköt, esetleg szóban bántalmazza partnerét. A nők elmondják, ilyenkor úgy érzik, mintha tojáshéjon járnának, esetleg próbálnak mindenben megfelelni partnerük vélt és valós elvárásainak, hátha ezzel csökkenteni tudják annak idegességét. Ez a feszültség egészen a férfi erőszakos kitöréséig növekszik, majd az erőszakcselekményben „oldódik”.

Az erőszakkitörés történhet szóban vagy tettlegesen, lehet egy pofon vagy akár a nő gyerekek előtti megerőszakolása.

A bántalmazást követően az elkövető nemegyszer mélységes megbánást mutat: bocsánatot kér, kedvesen és szeretetreméltóan viselkedik, fogadkozik, hogy ilyesmi soha többé nem fordul elő,és ő nagyon szereti a nőt. Ebben a fázisban az udvarlási időszak kedvességei is megjelenhetnek apróbb vagy értékes ajándékok, virágcsokor, bonbon vagy ékszerek formájában, ezért ezt az időszakot néha a „mézeshetek” kifejezéssel szokták jelölni. Mint Walker kimutatta, a „békülési” szakasz alapvetően fontos a nő lelki ellenállásának megtörésében, a kapcsolatban tartásában, így az szerves része a bántalmazási folyamatnak. A „mézeshetek” szakaszt tovább bonyolíthatja a férfi esetleges alkoholizálása is, amikor a fogadkozások között az ivás abbahagyása és a szaksegítség keresése is megjelenik az ivás miatti mélységes bűntudattal keveredve. Ezt az átmeneti szakaszt ismét a feszültség felgyülemlésének időszaka követi, és így tovább.

A ciklikusságon túl a folyamat további jellemzője, hogy a megjelenő erőszak idővel súlyosbodik, eszkalálódik. Egyrészt a szakaszok időben egyre gyorsabban követik egymást: míg a kapcsolat elején egy-egy erőszakos jelenetet többhónapos időszak is elválaszthat egymástól, addig később ezek akár mindennapossá is válhatnak. Másrészt az erőszak foka is egyre súlyosabbá válik. Az első alkalmakkor az elkövető pusztán szavakkal bántja a nőt, ám az évek során egyre durvább módszereket alkalmazhat. Az eszkaláció néha a nő „véletlenszerű túlveréséhez” vezet. Ilyenkor számos periratban olvasható, hogy a bántalmazó enyhítő körülményként próbálja feltüntetni a nő évek óta tartó verését: „Máskor is kibírta, nem értem, most mi történt. Nem akartam megölni.” Sajnálatos módon ezzel az érveléssel egyes ügyészek és bírók is azonosulnak, így vannak ítéletek, amelyekben az éveken át tartó súlyos bántalmazás enyhítő jellegű körülményként jelenik meg.

Tudni kell azonban, hogy nem minden bántalmazó párkapcsolat írható le a fenti modell segítségével. Az érzelmi és gazdasági erőszakot a bántalmazó sokszor folyamatos és állandó stratégiaként használja, ezért ez mindennapi normává válhat, amely mindenfajta ciklikusságot nélkülöz.

 

Az anyagi kiszolgáltatottság

A bántalmazó kapcsolatban az anyagi források feletti rendelkezést általában a bántalmazó kizárólagosan gyakorolja, vagy legalábbis igyekszik ezt elérni. Előfordulhat, hogy nem akar dolgozni, és ezért „engedi”, hogy a partnere munkát vállaljon a házon kívül, előfordul, hogy akkor érzi biztosabbnak a partnere feletti uralmat, ha még a fizető munkáját is megakadályozza, de mindkét esetben ő rendelkezik a pénz felett. Hasonló a helyzet az egyéb anyagi javakkal. A bántalmazók általában mindent elkövetnek, hogy az ingatlan az ő nevükön legyen, vagy az ő nevükre kerüljön, a hiteleket a nő vegye fel, a számlák a nő nevére érkezzenek, a nőnek ne legyen külön bankszámlája, és esetleg még a „közös” bankszámlán se rendelkezzen aláírási joggal. A bántalmazásnak meglepően gyakran (és nem is mindig titkoltan) az a célja, hogy a nő javait a partnere megszerezze. Ha ez a helyzet, akkor a bántalmazottnak az a döntése, hogy a kapcsolatból kilép, könnyen jelentheti az összes anyagi javaitól, lakhatásától, örökségétől (pl. ha felhasználták a „közös” ingatlan fejlesztésébe) való megfosztást. Nemzetközileg ismert statisztikai tény, hogy válás után a nők gazdasági helyzete általában lényesen romlik, míg a férfiaké lényegesen javul. Ehhez járulnak még a bántalmazók által gyakran sorozatban indított peres eljárások, melyeknek költségeit a nőtől megszerzett, vagy a családtól korábban visszatartott javakból, és gyakran eltitkolt jövedelmükből fedezik, míg volt partnerük a bántalmazást el nem ismerő igazságszolgáltatási rendszernek is köszönhetően anyagilag nem tud lábra állni. Ez a bántalmazóknak nem ritkán kimondott célja is. Ha tehát egy bántalmazott nő anyagi kiszolgáltatottság miatt nem lép ki könnyen a kapcsolatból, arra jó oka van. Ha mégis megteszi, a jelen körülmények között annál elismerésre méltóbb.

 

A gyerekek

A bántalmazott nők sokfelől hallják azt a romboló tévhitet, hogy „egy erőszakos apa még mindig jobb, mint ha nem volna apjuk.” Gyakran maguk is vallják ezt – általában addig, amíg a a gyerekeiket közvetlenül nem éri bántalmazás, „csak” tanúi az ő bántalmazásának. Ennél is nagyobb baj azonban, hogy ezt a káros nézetet szakemberek és az ellátórendszer, illetve az igazságszolgáltatás munkatársai is gyakran erősítik. Így tehát, még ha a bántalmazott nő már nem is vallja magáénak ezt a tévhitet, hanem mindent igyekszik elkövetni a gyermekei biztonságának megteremtése érdekében, a gyermekvédelmi rendszer gyakran visszaveti őt a kapcsolatba, ugyanakkor elvárja tőle, hogy védje meg a gyermekeit.

 

Az egyedülléttől való félelem

A bántalmazásnak szerves része a bántalmazott önértékelésének, önbecsülésének módszeres lerombolása. A bántalmazók gyakran próbálják meg lehitetni áldozatukkal, hogy „egyedül még egy számlát sem tudnának befizetni”, vagy hogy örülhetnek, hogy ő legalább velük van, mert „úgysem kellenének senkinek”. Az ilyen módszeres rombolásnak általában megvan a hatása: a bántalmazott maga is elhiszi, hogy önállóan nem tudna megállni a lábán, hogy „úgyse találna jobbat.” Ehhez adódik még két, ezt a hitet erősítő tényező: az egyik objektív, és a bántalmazó gondoskodik róla a nő anyagi függőségének kialakítása során, a másik társadalmi, és abban a hiedelemben nyilvánul meg, hogy egy nő nem ér sokat, ha nincs férfipartnere. Ez utóbbi oda vezet, hogy a nő talán már a kapcsolat előtt is meg volt győződve arról, hogy muszáj, hogy férfi partnere legyen, így eleve kiszolgáltatottabb volt a kihasználással, bántalmazással szemben. Akinek önértékelése akár már a kapcsolat előtt (gyakran korábbi, gyermekkori bántalmazás miatt), akár a bántalmazás következtében olyan alacsony, hogy azt vallja, „a kevés szeretet is jobb, mint a semmi”, annak általában nincsenek meg az eszközei arra, hogy a bántalmazás korai jeleit megfelelő figyelmeztetésnek értékelje. További objektív tényező lehet, ha a bántalmazott (akár a bántalmazás következtében, akár attól függetlenül) valamilyen betegségben szenved, vagy fogyatékkal él, és tisztában van azzal, hogy az ellátórendszer sem anyagilag, sem gyakorlatilag nem nyújt megfelelő támogatást. Ezeket az objektív és szubjektív tényezőket kell legyőznie annak a nőnek, aki fél az egyedülléttől, és bántalmazó partnere van. Ha képes rá, annál elismerésre méltóbb.

 

Kötődés

A traumás kötődés, más néven Stockholm-szindróma a bántalmazottakban igen gyakran kialakul. Azt a kötődést nevezi így a szakirodalom (Miller, Herman, és mások), amelyben egy személy olyan valakihez kötődik, aki azon kívül, hogy azt állítja, hogy szereti, vagy vigyáz rá, vagy (bizonyos feltételek mellett) nem fogja bántani mégis rendszeresen bántja, megalázza, kínozza. A „tanult tehetetlenség” jelenségét elsőként túszok és bebörtönzött emberek viselkedésében figyelték meg. Ez az úgynevezett Stockholm-szindróma vagy más néven traumás kötődés. A tünetcsoport jellemzője a fogva tartó nézőpontjával való teljes azonosulás: a fogvatartó hatalma és az általa kialakított mesterséges elszigeteltség miatt a foglyok elhiszik, hogy fogvatartójuk alapvetően jó/mindenható, és ezért nekik nincs okuk/esélyük a menekülésre. Ezek az emberek még a nyilvánvaló menekülési lehetőségeket sem próbálják kihasználni. Ugyanígy azok a nők, akiket partnerük tart fogva a szerelem és a megfélemlítés sajátos közegében, az állandó félelem és feszültség mellett egyfajta erős érzelmi kötődést is megélnek. A foglyokhoz hasonlóan zavartak, kimerültek lesznek, és nincs energiájuk ahhoz, hogy változtassanak a helyzetükön. Ebben a hitükben nemcsak maga a bántalmazó erősíti meg őket, hanem sokszor környezetük is. Sok nőnek alig van olyan családtagja vagy ismerőse, aki komolyan venné a problémáját. A traumás kötődés kialakulása pszichológiailag „normálisnak” tekinthető, mivel az összezavarodott (hol szeretett, hol bántott), és gyakran a problémával magára hagyott személy számára nincsen túl sok kapaszkodó az objektív mérce kialakításához. Gyerekeknél és felnőtteknél egyaránt kialakulhat ilyen kötődés. A kötődés nem ritkán valóban a túlélés feltétele: a lelki szükségleteken (a szeretetre, intimitásra való igényen) túl a bántalmazás gyakran komoly fizikai fenyegetettséget jelent egy olyan személy részéről, aki – amikor nem bántalmaz – tud és szokott kedves lenni. Gyermekek esetében ezt erősíti az a hit, hogy a szülőket minden körülmények között szeretni kell (ezt a gyerekek egyébként gyakran hallják másoktól is, és közismert, hogy még felnőtt korban, amikor igyekeznek megszakítani a kapcsolatot bántalmazó szüleikkel, akkor is sokan értetlenkedve és felháborodva fogadják ezt a döntésüket). Felnőttek esetében pedig általában több tényező is közrejátszik ennek erősítésében: egyrészt a kapcsolat korai szakaszában érzett szerelem („szeretem a férjemet, hiszen azért mentem hozzá), másrészt az erőszak ciklikusságában már említett békés időszakok („amikor nem erőszakos, akkor nagyon jó ember”), harmadrészt a házasságról alkotott felfogás („jóban-rosszban”, „holtomiglan-holtodiglan” „ez a nők sorsa, én sem kívánhatok jobbat”, „a feleség dolga összetartani a családot” ), mely nem ismeri el a nőknek azt a jogát, hogy bántalmazástól mentesen éljenek, és amely ugyanakkor a bántalmazást, mint egy „betegséget” fogja fel („ez nála valami betegség, ha rokkant, vagy rákos lenne, akkor sem hagynám el”) . Aki ezek ellenére kilép egy bántalmazó kapcsolatból, annál nagyobb elismerést érdemel.

 

Bűntudat

Nagyon sok bántalmazott nő számol be arról a paradox állapotról, hogy neki van bűntudata, ha el akarja hagyni a bántalmazót, vagy ha elhagyta. Ezt a bűntudatot általában a bántalmazók is különös gonddal táplálják – egyébként nem csak saját magukkal kapcsolatban, hanem igyekeznek mindennel kapcsolatban bűntudatot kelteni a bántalmazottban. Erre gyakran a legkézenfekvőbb eszközök a gyerekek: szemrehányást tesznek, ha az anya házon kívül dolgozik, tanul, vagy bármi egyebet csinál, mert nincs a gyerekeivel, „milyen anya az ilyen?”, és általában is kétségbe vonják az anyai szerepében, kihangsúlyozva, hogy mennyit árt a gyermekeinek. Egyéb területeken is bűntudatot igyekeznek kelteni, így pl. féltékenységüket a nő viselkedésének róják fel. Akár számos területen megkérdőjelezik a nő képességeit, akár nem, a bűntudatkeltés egyik gyakori módja, hogy önmagukat állítják be elveszettnek a nő nélkül. Ennek lehetnek objektív körülményei – pl. betegség („de hát olyan beteg, ha mellette maradok, jobban tudok neki segíteni”) , vagy valamilyen függőség, amelyben a nő szerepe az, hogy azt eltűrje, és hogy minden értelemben eltakarítsa a romokat –, de az is előfordulhat, hogy ez a módszer csak akkor jut szerephez, ha a nő bejelenti válási szándékát. Ilyenkor a végső eszköz az öngyilkossággal való fenyegetőzés, vagy ennek megkísérlése. Az ettől való félelem („azt mondta, megöli magát, ha elhagyom”) igen jó eséllyel benne tartja a bántalmazottat a kapcsolatban. A bűntudatkeltésnek egy másik forrása magának a bántalmazásnak a betegségként való beállítása. Ezekben az esetekben a bántalmazott abba a látszólag abszurd helyzetbe kényszerül, hogy neki kell megérteni a bántalmazót („de hiszen ő is így nőtt fel, és próbálja nem csinálni, de nem sikerül neki”) és segíteni neki, hogy éppen az ő bántalmazásáról leszokjon. Ennek alátámasztására a bántalmazó általában magát a bántalmazást is az áldozat felelősségévé teszi („A férjem szerint én vagyok a házasságunk megromlásának az oka. Miattam van olyan sok problémánk.” „Biztosan az én hibám.” ), így kétszeresen is az áldozattól függ, hogy a bántalmazás abbamarad-e: tud-e „úgy viselkedni”, hogy „ne kelljen” bántalmazni , és tud-e elég megértő lenni, hogy segítsen az elkövetőnek leszokni a bántalmazásról. Ez egy eleve vesztes helyzet, hiszen a bántalmazás célirányos és közvetlen hasznot hajtó tevékenység, így a bántalmazók nem szokták úgy gondolni, hogy nekik hasznos lenne arról leszokniuk, a bántalmazott azonban az ígéretekben és őszintének tűnő megbánásokban bízva akár újult erővel is beleveti magát bántalmazó partnere „segítésébe”. A bántalmazó kapcsolatból való megszabadulás első és kritikus lépése ezért gyakran az, hogy az áldozatnak sikerül-e átlátnia ezt az ördögi kört, és felülkerekednie bűntudatán.

 

A bántalmazás tényeiből adódó okok

A bántalmazás súlyának lebecsülése vagy tagadása nem ritkán elsősorban a bántalmazótól származik. A bántalmazottnak azonban szintén fűződik érthető „érdeke” ahhoz, hogy azt gondolja „annyira azért nem rossz a helyzet”. A kapcsolatba, a partnerválasztásába, és a partnerébe vetett hite mind súlyosan sérülnének, ha szembenézne az erőszak valódi súlyával. Az a cél is sérülne, hogy a kapcsolatot ”egyben lehessen tartani”, ami pedig nem öncél: a társadalmi és családi elvárások mind arra ösztönzik, hogy ezt megpróbálja. Ugyanezek a tényezők arra is buzdítják, hogy szégyenének, zavarodottságának, megalázottságának ne adjon hangot. A legtöbb bántalmazott nő életében van olyan időszak, amikor azt hiszi, ez csak vele történik meg, és ha nem beszél róla, akkor végigélheti így az életét, és sosem derül ki. És valóban, amikor eljut odáig, hogy mégis hangot ad neki, akkor a legtöbb bántalmazott nő a társadalom rosszallásával találja szembe magát. A bántalmazás természetéből is, és az emberi természetből is egyaránt adódik, hogy a bántalmazottak is reménykednek, és bizakodnak: elhiszik az ígéreteket, bíznak benne, hogy partnerük „majdcsak megváltozik”, vagy „ha leszokik az ivásról/megszületik a gyerek/lesz munkahelye, akkor minden jobbra fordul”. Sokszor kell ebben a reményben csalódni ahhoz, hogy a bántalmazott szembenézzen a valósággal: partnere nem változik meg, és a dolgok nem jobbra, hanem egyre rosszabbra fordulnak. Nagyon kevés bántalmazó van, aki partnere unszolására valóban felhagy a módszeres bántalmazással. Különböző kényszerű helyzetekben előfordul, hogy a fizikai erőszakot megszüntetik, de a szóbeli, gazdasági, lelki erőszakot általában ez esetben is folytatják. Ez ugyan általában szintén elég ahhoz, hogy a nőt a kapcsolatban tartsa, de fontos tudni, hogy a bántalmazásnak ezek a formái is lehetnek nagyon súlyosak: sok túlélő szerint a lelki erőszak rosszabb, mint a fizikai. Végül bántalmazottak nem ritkán „egyszerűen” félelemből maradnak a kapcsolatban: „Megfenyegetett, hogy bárhová megyek, megtalál, és megöl a gyerekekkel együtt.” Tekintettel arra, hogy mire idáig jut a kapcsolat, a bántalmazó általában már kiépített egy „mindenható” státuszt, előfordulhat, hogy a nő nem látja teljesen pontosan, hogy a bántalmazó valóban képes lenne-e ezt megtenni. Ugyanakkor ez pontosan az a helyzet, amikor a legnagyobb óvatosság indokolt: minden nemzetközi adat azt mutatja, hogy a bántalmazottak elég pontosan fel tudják mérni, hogy volt partnerük képes-e ölni, és minden nő, akit volt bántalmazója ölt meg, előre jelezte ezt valakinek. Mindazok tehát, akik szerint ez a félelem alaptalan, gondoljanak a Magyarországon évente volt partnerük által meggyilkolt nőkre és gyermekeikre, és vegyék nagyon komolyan a feladatot: az a nő, aki ilyen fenyegetés mellet is úgy dönt, hogy saját és gyermeki biztonságát megpróbálja megteremteni, minden segítséget, támogatást és elismerést megérdemel.

Látványos erőszak hiányában is jelen van az ilyen kapcsolatokban a manipuláció: bűntudatkeltés, lelkiismeret-furdalás ébresztése, az érzelmekre való ráhatás érzelgős szeretetkifejezések formájában, vagy úgy, hogy az erőszakos partner a szereret kifejezésének hiányát rója fel – amelynek azonban nincs határa. A bántalmazott jellemzően elveszti határait. Ha nen biztos benne, hogy ez igaz-e Önre, érdemes ellenőriznie, hogy kapcsolata bántalmazó-e (erre használhatja pl. a NANE egyesület "Jól működő párkapcsolat" c. szórólapját).

NANE EgyesületPatent Egyesület

Itt a biztonságos internetes böngészésről kaphat tájékoztatást