Az intézményi árulás az intézményi szakszerűtlenség speciális formája. Hatásaiban különbözik az egyszerű bürokráciától, speciális csoportokat érint, speciális állami vagy társadalmi intézmények követhetik el, és az érintett életét ez a fajta árulás alapjaiban rengeti meg. Ezért illeti a szakirodalom külön névvel (Freyd & Birrell, 2013; Freyd, 2015). Speciális csoportot érint annyiban, hogy az intézményhez forduló jogsérelmet szenvedett személy vagy az ellene erőszakot elkövetőnek, és/vagy az intézménynek kiszolgáltatotthelyzetben van, és eredetileg bízikabban, hogy az adott intézmény vagy szerv hatékonyan eljár majd a védelmében. Az állami vagy társadalmi intézmény, mely az intézményi árulás elkövetője lehet azért speciális, mert jogszabályi vagy vállalt kötelezettségealapján az volna a dolga, hogy védelmet és igazságot nyújtsona jogsérelem vagy az erőszak elszenvedőjének, és ezt senki más nem is tudja neki biztosítani. Amikor az ilyen intézmény ezt a kötelezettségét elmulasztja, és a hatékony védelmet megtagadja, nem csupán elárulja a hozzá forduló bizalmát abban, hogy megvédik, hanem egyben fenntartja az érintett kiszolgáltatottságát az elkövetőnek, és az elkövető cinkosává válik, csatlakozva az eredeti jogsérelem vagy erőszak elkövetőjéhez. Ezzel az eredeti rendeltetésével ellentétben nem csak nem segít, hanem általában egyenesen ront is a hozzá forduló helyzetén. [1]

A nők elleni erőszak, és főként a családon belüli erőszak áldozatai különösen gyakran tapasztalják, hogy az utolsó mentsvárnak tekintett intézmények sem szolgáltattak igazságot nekik (és a gyerekeiknek), és nem nyújtottak védelmet a bántalmazójuk, megerőszakolójuk, zaklatójuk ellen – annak ellenére, hogy az államnak alapvető feladata és felelőssége lenne megvédeni az állampolgárokat egymástól, kiemelten pedig az erőszakos bűncselekményektől. Ennek azonban sokszor épp az ellenkezője történik: az intézményi folyamatok és hatósági személyek éppen, hogy még inkább kiszolgáltatják az áldozatot az elkövetőnek (például a kötelező kapcsolattartás – kényszerláthatás-, vagy a szembesítés előírásával).

PÉLDÁK

Intézményi árulásnak tekinthetjük például:

–      Amikor a családon belüli erőszak miatt kihívott rendőr támogatja és megerősíti a bántalmazót azzal, hogy kineveti, lekicsinyli, komolytalanul kezeli az erőszakot; az áldozatot hibáztatja, megjegyzéseivel azt firtatja, mit tehetett az áldozat, hogy kiprovokálta maga ellen férje dühét; cinkosan összekacsint az elkövetővel, vagy más módon érzékelteti vele, hogy nem kell komoly retorzióktól tartania; az áldozatot fenyegeti büntetéssel, ha megint kihívná a rendőrséget.

–      Amikor az eljáró hatósági személyek ellehetetlenítik az elkövető felelősségre vonását azzal, hogy a nyomozás és bírósági eljárás során a szexuális erőszak áldozatának felelősségét, életmódját, külsejét vagy ruházatát firtatják, az áldozatot megszégyenítik; a bűncselekményről pikírt, vagy a bűncselekmény súlyosságát vitató módon nyilatkoznak – például felvetik, hogy az áldozat talán szereti a „kemény szexet”, vagy lehet hogy csak „nem passzolt szexuálisan” az elkövetővel, ahelyett, hogy az erőszakot néven neveznék.

–      Amikor a rendőrség és a bíróság életveszélyes helyzetbe hozza az áldozatot azzal, hogy akár súlyosan fenyegető zaklatás esetében, világosan beazonosítható veszély és kockázat ellenére sem rendel el ideiglenes megelőző távoltartást, megelőző távoltartást, vagy távoltartást, vagy azt nem tartatja be az elkövetővel.

–      Amikor az igazságügyi szakértő pszichológus szakszerűtlen és megalapozatlan szakvéleményével megpecsételi az áldozatok sorsát és ellehetetleníti védelmüket, például azzal, hogy a bántalmazó ex-partnerétől joggal rettegő nőnél paranoiás tüneteket állapít meg, vagy a bántalmazás következtében poszt-traumás stressz-zavarral együtt élő nőt a trauma elismerése helyett gyermekfelügyeletre alkalmatlanná tevő, vagy a nő szavahihetőségét megkérdőjelező személyiségzavarokkal diagnosztizálja.

–      Amikor a bíróság az áldozatot bünteti az elkövető helyett azzal, hogy a bántalmazott nőt marasztalja el kiskorú veszélyeztetéséért, mivel a nő „hagyta”, hogy gyermeke szemtanúja legyen az anyját ért erőszaknak, fojtogatásnak.

–      Amikor a gyermekvédelmi intézmények kilátásba helyezik a gyerek(ek) családból való kiemelését a bántalmazás (bántalmazó apa) miatt, ahelyett, hogy más hatóságokkal együttműködve lehetővé tennék, hogy a gyerek(ek) és az anya együtt maradhasson, és bántalmazástól mentesen folytathassák az életüket.

–      Amikor a gyermekelhelyezés folyamán a döntéshozó és eljáró szervek nem veszik figyelembe a párkapcsolati és/vagy gyerekek elleni erőszak előzményét vagy aktuális fennállását, hanem az anya és a gyerekek védelmének vétkes elmulasztására kifogásként az „apa és a gyermek kapcsolattartáshoz való jogát” használva kapcsolattartást rendelnek el, és ezzel továbbra is kiszolgáltatják a gyerek(ek)et és az anyát a bántalmazónak, majd bírságokkal büntetik az anyát, amennyiben nem kényszeríti rá a gyerekét, hogy találkozzon az apjával, akitől fél.

–      Amikor korábban vagy aktuálisan is fennálló párkapcsolati erőszak vagy fenyegető kontroll esetén mediációt javasol vagy ír elő a hivatalos szerv, majd az előírt mediáción a megbeszélést levezető hivatali személy a „pártatlanság” nevében észre sem veszi vagy lekezeli az erőszakot, úgy tesz, mintha a felek egyenlő módon osztoznának a felelősségben a „vitás helyzetet” illetően (az erőszakot nem néven nevezve), mintha mindenki egyaránt elkövetett volna „hibákat” (szintén nem megnevezve a kontrollt, hatalmi visszaélést, erőszakot), mintha a bántalmazó jogtalan követelései „megegyezési javaslatoknak” minősülnének, és ezért a bántalmazottnak nyitottnak kéne lennie az ezekkel kapcsolatos „kompromisszumokra” – és mindezzel „pártatlanságában” valójában részrehajló a férfi felé, elvitatva a bántalmazás egyenlőtlen voltát, elvárva az áldozattól, hogy „működjön együtt” a felette kapcsolati erőszak keretében hatalmat gyakorló, erőszakos elkövetővel, és elzárva az áldozatokat az erőszakkal és hatalmi visszaéléstől szembeni védelemtől, amit más nem tud nekik biztosítani.

Az intézményi árulás folyamán nem csak egyes hatósági személyekben csalódik az áldozat (nem egy-egy izolált ügy-részlet, egy-egy intézkedés végződik igazságtalanul a számára), hanem az adott társadalmi intézmény egészében és általában az intézményrendszerben és az államban, mivel azt tapasztalja, hogy nem talál sem támogatásra, sem fizikai-, sem jogvédelemre, sem a sérelmeinek jogszerű orvoslására. A párkapcsolati és a nők elleni erőszak áldozatainak sokasága éli meg, hogy akárhová fordul, hitetlenkedéssel, elutasítással vagy forráshiánnyal találkozik, nem kap segítséget és védelmet; és csodával határosnak tűnik a számára az, amikor olyan személlyel találkozik, aki valamennyire ért a nők elleni erőszakhoz, empátiát tanúsít felé, és segítőkész módon jár el. 

AZ INTÉZMÉNYI ÁRULÁS HATÁSAI AZ ÁLDOZATRA

Amikor az áldozatok megtapasztalják az intézményi árulást, azzal szembesülnek, hogy teljesen magukra maradtak a helyzetükben, semmi esélyük nem maradt arra, hogy biztonságba kerüljenek, hogy normális életet éljenek, és hogy megvédjék magukat és a gyerekeiket. Az intézményi árulás újra-traumatizál, elszigetel, és fokozza a kétségbeesést, a tehetetlenséget és a reményvesztettséget. Újra-traumatizáló hatása több szinten is érvényesül: 

–       Az elkövetővel való, az intézmények által kikényszerített találkozások során: ezek egyenes, az elsődleges elkövetőhöz kötődő traumatikus helyzetek. Ilyenek például a hatóságok által feleslegesen előírt eljárások, mint a nők elleni erőszak esetekben egyébként jogszabály szerint mellőzendő, ám mégis szinte mindig alkalmazott, és mindig sikertelen szembesítés; a szűk bírósági folyosókon vagy szakértői várókban az elkövetővel szoros közelségben való együtt várakozás; vagy a hatóság által előírt kötelező mediáción való részvétel. Ilyenek továbbá az elkövető időhúzása, vagy ésszerű kompromisszumra alkalmatlan jogtalan követelései miatt sokasodó személyes „egyeztetések” mediátor, jogász, vagy közjegyző előtt, vagy a tárgyalások sokaságán, melyeket a hatóságok nem azonosítanak joggal való visszaélésként az elkövető részéről, és nem állítanak le. (A szakirodalomban: „bürokratikus abúzus”, a kényszerítő kontroll és fenyegető zaklatás folytatása a bürokrácia felhasználásával.)

–       Ha a hatósági személy vagy az egész intézmény az áldozattal szemben gyanakvó, áldozathibáztató, előítéletes vagy az elkövető felé más módon részrehajló attitűdöt tanúsít, az eljáró hatósági személyek elkövetőéhez hasonló viselkedése az elkövető által okozott traumához hasonló traumatikus hatást válthat ki kihallgatáskor, vagy vallomástételkor. Hasonló hatású, amikor az áldozat elmondja, hogy mi történt, vagy mire lenne szükség a biztonságához, és az életéről szóló döntésnél figyelmen kívül hagyják és felülbírálják a beszámolóját. Utóbbi eset általános a nők esetében, de gyermekekre vonatkozóan, amennyiben velük szemben az apát kellene korlátozni, gyakorlatilag univerzális. A gyerekek előadásait ilyen esetekben nagyon kevés kivétellel konfabulációnak (ez gyakorlatilag hazugságot, fantáziálást jelent), betanítottnak, komolytalannak, az anyának szóló megfelelési kényszernek nyilvánítják, vagy egyszerűen csak figyelmen kívül hagyják mindenféle értékelés nélkül. 

–       Egy-egy teljes intézmény (családsegítő, gyermekjóléti központ, rendőrség, ügyészség, gyámhatóság, iskola, egészségügyi intézmény, igazságügyi szakértő, és végül a bíróság) árulásának traumája a teljes reménytelenséget hozhatja az áldozat számára: ugyanazt éli meg az intézmény felette hatalommal felruházott dolgozói, mint az eredeti elkövető személy részéről, de immár az az illúziója sem marad meg, hogy van hová fordulni jogvédelemért és biztonságért. Az intézmények és az eredeti elkövető helyzete hasonló. A nők elleni párkapcsolati és szexuális erőszakot legtöbb esetben partner, barát, ismerős vagy családtag követi el, akiben az áldozat bízik – ennek a bizalomnak a legcsúfosabb elárulása az elkövető által alkalmazott erőszak- és hatalomgyakorlás. Hasonlóképpen bízik kezdetben az áldozat az intézményekben, és ezért hasonlóképpen traumatizáló számára, amikor az intézmények a beléjük vetett bizalmat és a védelem nyújtására irányuló kötelezettségüket megcsúfolva magára hagyják, vagy egyenesen kiszolgáltatják az elkövetőnek. A párkapcsolati erőszak áldozata a saját és a gyermekei védelmére sem nem jogosult, sem nem képes az elkövetői jogokra hivatkozással szemben, az intézményeket megkerülni nem tudja, a jogait kizárólag ezek jogosultak megadni és biztosítani számára. Ezektől függ a (saját és a gyerekei) biztonsága, egészsége, jövője. Amikor ezek a bántalmazótól függő, neki kiszolgáltatott helyzetbe terelik, ott tartják, vagy akár fokozzák a neki való kiszolgáltatottságát, akkor immár intézményes és jogi felhatalmazást nyújtanak a bántalmazónak ahhoz az erőszakhoz, amellyel szemben éppen nekik lenne kizárólagos joguk és kötelességük védelmet biztosítani az áldozat számára. Az áldozat bizalmát eredetileg bíró intézmények tehát a bizalmával éppen úgy éltek vissza, ahogy az eredeti elkövető: kiszolgáltatták, kontrollálják és függőségben tartják, mert megtehetik.

A bántalmazók jellemzően igen hamar kiismerik a rendszernek ezt a sajátosságát, és lelkesen használják is. Gyorsan kiderül számukra, hogy az intézmények hajlamosabbak nekik hinni, a nőket és gyerekeket eleve hazugnak, zavartnak, vagy rosszindulatúnak tartani. Azt is megtapasztalhatják, hogy az intézmények nem szívesen lépnek fel a férfiak előjogaival szemben, és nem szeretik sem észrevenni, sem néven nevezni, sem szankcionálni a férfierőszak megnyilvánulásait; hogy általában nem szeretik kimondani, hogy egy férfinek valamihez nincsen joga, hogy a követelései ésszerűtlenek vagy károsak a gyerekre, vagy hogy egy bántalmazó joggal való visszaélést valósít meg. Az intézményi árulás tehát, amellett, hogy sérti és gyengíti az áldozatokat, következetesen erősíti a bántalmazókat. 

A nők elleni erőszak áldozatai az esetek 51-75%-ában szenvednek poszt-traumás stressz-zavartól (PTSD) az erőszak következtében (Ferrari et al, 2016; Nathanson et al., 2012). Ennek tünetei sokszor megnehezítik, hogy az áldozat az intézmények mércéi szerint jól szerepeljen a különböző eljárások folyamán. Ilyen tünetek például a beszűkülés; az áldozat számára fontos, de a hatóság szerint esetleg nem jelentős egyes eseményekre való koncentrálás; nehézség a pontos részletek, esemény-sorrendek felidézésében (különösen a traumatikus eseményhez közeli időszakban); a stresszt kiváltó eseményhez hasonló helyzetben a koncentráció-készség nehezítettsége. Ezek és a PTSD más tünetei normális pszichés reakciók az erőszakra: a szakirodalom világosan kifejti, hogy nem jelentik sem a szavahihetőség csökkenését, sem az események megkérdőjelezhetőségét – sőt, a tünetek alapján szakszerűen megállapított PTSD ténye számos országban bizonyítékként is szolgál arra, hogy a cselekmény valóban megtörtént. Az intézményi árulás következtében a PTSD erősödhet, ami egyre nehezebbé és nehezebbé teheti, hogy az áldozat jól képviselje magát a hatóságok előtt (különösen ott, ahol a PTSD tüneteit nem ismerik fel).

Az erőszak okozta trauma, az eljárások során megélt újra-traumatizálódás és az intézményi árulás összességében hozzájárul, hogy az áldozat depresszióssá váljon, elveszítse az emberekbe és az intézményekbe vetett bizalmát, és megrendüljön a világba vetett hite. Idővel a tapasztalatai alapján a bizalom helyébe az intézményektől való jogos, indokolt félelem lép; hasonlóan, mint ahogy az elkövetőtől fél. Ezt a félelmét azonban a saját árulásukat fel- és elismerni nem hajlandó intézmények ugyanúgy szeretik patologizálni (az áldozat beteges megnyilvánulásaként diagnosztizálni), mint az elkövetőtőtől való eredeti félelmet. 

AZ INTÉZMÉNYI ÁRULÁS OKAI

Az intézményi árulás létezése nem jelenti azt, hogy az összes intézmény összes dolgozója gonosz és rosszindulatú. Az intézmények dolgozói és a különböző hatósági személyek azonban gyakran ugyanazokkal az előítéletekkel és szexista attitűdökkel rendelkeznek, amelyek a tágabb társadalomban is megfigyelhetők, és ennek megfelelően körükben is megjelenik például az áldozathibáztatás; az elképzelés, hogy a párkapcsolati erőszak magánügy, vagy nem komoly bűncselekmény (a nők elleni erőszak normalizálása); a nők szavahihetőségének megkérdőjelezése; és a férfiak felé való részrehajlás. Ez pedig hatással van arra, hogy hogyan járnak el. 

Nagy probléma a forráshiány, és a szakember-képzés hiánya. Magyarországon a nők elleni erőszakkal, annak felismerésével, okaival és hatásaival kapcsolatos tudás, és a részrehajló általános attitűdök felülvizsgálása jelenleg nem része a szakképzésnek sem a rendészeti, sem a jogi, sem a szociális munkás, sem más olyan tanulmányi területeken, amelyekkel az intézmény- és ellátórendszerben helyezkednek el a munkatársak. Ez pedig szükséges volna ahhoz, hogy hatékonyan és a hivatásuknak megfelelően tudjanak eljárni a nők elleni erőszak esetekben az azzal kapcsolatba kerülő szakmák és intézmények képviselői. [2]

Szintén hozzájárul az intézményes árulás létezéséhez a szakmaközi együttműködés és kommunikáció, illetve az intézmények és intézkedés-területek, eljárások egyeztetésének, összehangolásának gyakori hiánya. A bántalmazást (akkor is, ha nem fizikai) kizárólag akkor lehet hatékonyan kezelni, ha annak fókuszában minden intézmény szemében az áldozat(ok)nak az erőszaktól való biztonsága, és a bántalmazónak való kiszolgáltatottságuk megszüntetése áll. Az erőszak feltárásával és kezelésével foglalkozó hatóságok, a gyerekvédelmi és gyámügyi intézmények, és a válást és kapcsolattartást szabályozó és felügyelő intézmény-rendszerek és eljárás-rendek ezzel szemben mintha három, különálló bolygón helyezkednének el (Hester, 2011); nem kommunikálnak egymással, és nincsenek hatással egymásra. Így teszik lehetővé például a bántalmazó számára a bántalmazás folytatását bürokratikus eszközök felhasználásával a válást követően, az erőszakkal kapcsolatos eljárásokat figyelmen kívül hagyó gyermekelhelyezési vagy kapcsolattartási eljáráson keresztül. 

Hasonlóan nagy problémát jelentenek a szakmai számonkérhetőség hiányosságai. Ha például egy bíró, vagy igazságügyi szakértő pszichológus olyan döntést hoz, vagy olyan döntéshez járul hozzá, ami idővel bizonyítottan további erőszakot eredményez, ezért nem vonható felelősségre, hogy szakmaiatlan módon, a kockázati tényezőket figyelmen kívül hagyva, alulértékelve járt el.

Gyakori az is, főleg kisebb településeken, hogy a rendőrök vagy döntéshozó szerepben lévő személyek ismerik az elkövető férfit, vagy az elkövető hatalommal rendelkezik, így részrehajló elbánásban részesül. Továbbá sok rendőr „nyűgnek” tekinti a kapcsolati erőszak eseteket: nem könnyű lezárni az ügyeket, az áldozatok vissza-visszatérnek, a hatóság szemében ők azok, akik további feladatokat „adnak” az újabb erőszak-esetekkel, a bántalmazás elhúzódásával, „ráadásul” jellemzően zaklatott lelki állapotban vannak. Az is előfordul, hogy maga rendőr, bíró, vagy egyéb hivatali személy is elkövető a saját partnerével szemben, így természetesen részrehajló. Sajnos azonban bírónők részéről is sokszor tapasztalható, hogy részt vesznek az intézményi árulás gyakorlatában – talán épp azért, hogy bizonyítsák, nem részrehajlóak a nők felé. 

HOGYAN LEHET ERRE FELKÉSZÜLNI? 

MIT TEHET, AKI INTÉZMÉNYI ÁRULÁST ÉLT ÁT?

Tekintve, hogy az intézményi árulás igen gyakori, az erőszak áldozatainak érdemes felkészülnie arra, hogy ezzel, és az ezek által kiváltott érzésekkel is meg kell majd birkózniuk. Fontos, hogy ha teheti, az érintett keressen olyan barátokat, támogatókat, közösséget, amely készen áll meghallgatni őt és együtt érezni vele – hogy legyen egy legalább két emberből álló támogató, megerősítő közege. Általában nehéz megoldani, de előnyös, ha legalább valamilyen szempontból biztonságban érezheti magát az áldozat: ha van egy lakás, amiben biztonságban lehet; ha van munkája vagy megtakarított pénze, amitől anyagi biztonságban tudhatja magát; ha vannak emberek, akikre számíthat. 

Az áldozatnak fel kell készülnie, hogy lehet, hogy harcolnia kell majd a jogaiért és az igazágáért. Meg kell erősítenie magát, a tudatosságát abban, hogy amit az elkövető tett vele, az nem az ő hibája, akkor sem, ha vannak hivatalos személyek (és akár ismerősök, családtagok is), akik ezt éreztetik, vagy akikről úgy tűnik, hogy ezt gondolják; és hogy joga van a biztonsághoz, és az elvárásai az intézmények és szakemberek felé jogosak, akkor is, ha ennek azok nem tesznek eleget. Ebben segíthet, ha képzi magát a nők elleni erőszakról és a jogairól, ezzel is felvértezve magát egyrészt meggyőződéssel, hogy ne tudják eltántorítani a jogérvényesítéstől, másrészt pedig jogi ismeretekkel és érvekkel, hogy hatékonyabban tudja képviselni magát, a maga (és adott esetben gyereke/i) jogait, érdekeit, és követelni a neki kijáró védelmet, támogatást és szolgáltatásokat. 

A hatékonyabb jogérvényesítéshez fontos, hogy az erőszaknak legyen hivatalos nyoma, és hogy az áldozat minél több bizonyítékkel rendelkezzen. Bár a legjobb az, ha bántalmazóval nem vállal a partnere gyermeket, sok bántalmazó közvetlenül csak a gyerek születése előtt vagy után válik az áldozat számára is nyilvánvalóan bántalmazóvá. Ha van az elkövetővel közös gyerek, akkor az áldozat számíthat rá, hogy a bántalmazó felhasználja majd az intézményrendszert, és lesznek gyámügyi és kapcsolattartási eljárások; ezekhez is hasznos, ha vannak hivatalos dokumentumok és bizonyítékok a korábbi bántalmazás tényéről. Ha a bántalmazó a kapcsolat alatt fenyegetőzött a gyerek elvételével, azt érdemes komolyan venni, és felkészülni az ezzel kapcsolatos eljárásra. 

Érdemes utánajárni a panasztételi és fellebbezési mechanizmusoknak, és nem „annyiban hagyni” a helyzetet, ha az intézmények szakszerűtlenül járnak el. Érdemes utánajárni annak, hogy melyik az a felettes szerv, ahová panasszal lehet fordulni, és milyen alapokra hivatkozva lehet ezt megtenni; majd panasszal élni a szakszerűtlen, igazságtalan vagy etikátlan módon eljáró hivatali személyek (pl. rendőr, igazságügyi pszichológus vagy orvos szakértő) vagy egyes intézmények felé. Szükség esetén hasznos lehet a gyerekjogi képviselőhöz, az ügyben illetékes kormányhivatalhoz, minisztériumhoz, az ügyészséghez, vagy az ORFK panaszirodájához fordulni. Mindezek átgondolásában segíthet a témával foglalkozó civil szervezetek segélyvonalain és honlapjain való tájékozódás is.

Hosszú távon természetesen szükséges a traumák feldolgozása is, csoportos vagy egyéni önismereti munka keretén belül olyan szakemberek segítségével, akik beható ismeretekkel és tapasztalattal rendelkeznek a nők és gyerekek elleni erőszak és annak pszichológiai következményei terén.